A héten lehetőségem nyílt rá, hogy személyesen is találkozhassak Magyarország egyik legismertebb szerzőjével, Tóth Krisztinával. Most arról mesélek nektek, mi előzte meg a találkozónkat, miről mesélt és milyen utózöngéi lettek a közös programunknak.

Néhány héttel Krisztina író-olvasó találkozója előtt láttam a Facebookon egy eseményt, amely a szegedi olvasókat  várta egy jó kis beszélgetésre. Azon nyomban tárcsáztam a férjem és kértem, ne tervezzen semmilyen programot május végére, mert szeretnék elmenni a találkozóra. A férjem rögtön kötélnek állt, én pedig lázasan vártam a programot. Időközben Tóth Krisztinával e-mailben készítettem egy interjút, amelyben alkotásról és ihletről faggattam. Némi technikai kavarodás után lelkiismeretesen el is küldte a válaszait, én pedig már ekkor jeleztem neki, hogy valószínűleg Szegeden személyesen is tudunk találkozni. A várva várt esemény előtti estén, hétfőn a nagyobbik fiam hirtelen belázasodott, így a keddet a gyerekorvosnál kezdtük. Szerencsére csak egy kis torokgyulladásról volt szó, a betervezett szegedi kirándulást azonban az állapotától tettük függővé. Gyorsan helyre jött a kisfiam, láza nem volt, így a tesóját az egyik mamára bízva indultunk hárman kocsival Szegedre. A kisfiamnak ezek az utazások mindig hatalmas élményt jelentenek. Útközben két építkezésbe is belefutottunk, a robosztus munkagépeket izgatottan figyelte, akárcsak az egykedvűen közlekedő villamosokat és trolikat.

Amint megérkeztünk Szegedre, a kisfiammal és a férjemmel szétnéztünk a rendezvény helyszínén. Éppen a megvásárlásra kínált könyvekkel szemeztem, amikor úgy éreztem, mintha Krisztina hangját hallottam volna. Hátrafordultam, és a híres író-költő ott állt tőlem pár lépésre. Valakikkel beszélgetett. Amint befejezték a megkezdett párbeszédet, odafordultam Krisztinához, bemutatkoztam és hatalmas büszkeség öntött el. Ott volt a számos irodalmi díjjal kitüntetett szerző, akinek a műveit több, mint tíz nyelvre fordítják, nemzetközileg is elismert, és ott voltam én mellette, aki ma még csak álmodozik arról, hogy egy nap az írásból éljen meg. És Tóth Krisztina tudta a nevem és tudta, hogy ki vagyok! Mindezt hatalmas megtiszteltetésnek éreztem! 

Néhány perccel később Krisztina - a közönség sorai közül - elindult a színpad felé. Én lelkesen figyeltem, ő pedig kedvesen rám mosolygott! Elkezdődött a program. Két moderátor kérdezte Krisztinát, aki néhol a magánéleti hátteret is fellebbentve, készségesen mesélt az írói lét mindennapjairól. Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg legújabb, ötven tárcanovellát tartalmazó kötete Párducpompa címmel. Három történetet felolvasott a készülő műből. Ezek közül az első a budapesti tömegközlekedéshez volt köthető, a második az aluljárók világához, a harmadik pedig egy postai jelenetet ábrázolt. A meghallgatott novellák kíváncsivá tettek, szeretném minél hamarabb kézbe venni az új novellagyűjteményt. A felolvasás után a közönség kérdései következtek. Mivel az első sorban ültem, Krisztina egyik beszélgetőtársa gyorsan a kezembe nyomta a mikrofont, én azonban szlgyellősen továbbadtam. Két kérdéssel később én áltam fel elsőként, hogy dedikáltassam újonnan vásárolt könyveim a szerzővel. Az egyik az Akvárium volt, amelyről könyvajánlót már olvashattatok a blogon. A második művet, a Vonalkódot is olvastam már. Ez a kötet Krisztina legelső novellagyűjteménye. A harmadik könyv pedig a legújabb mesegyűjtemény, a Felhőmesék lett. Ezt még nem ismertem, így kíváncsian kezdtem el olvasni a kocsiban a kisfiamnak. Azóta minden nap betekintünk a buborékok, a denevérek és a vízisiklók titkos világába. Lélekmelengető érzés a gyönyörű nyelven megírt, komoly témákat is boncolgató történeteket olvasni. Köszönjük, Tóth Krisztina!

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Tóth Krisztina írásaival először a Nők Lapjában találkoztam. Az újságban megjelenő rövidebb terjedelmű prózák után Akvárium című regényét olvastam először. Ezt követte a többi elbeszéléskötet. Tóth Krisztina világa beszippantott, és azóta sem ereszt. Most alkotásról és ihletről faggatom a számos irodalmi díjjal kitüntetett írót, költőt, műfordítót.

Verset, elbeszélést, mesét, regényt ír, emellett műfordítóként is dolgozik. Melyik műnem áll Önhöz közelebb?

Nem tudnék rangsort felállítani. Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy az alapanyag milyen formában tud a legérvényesebben megszólalni. Költőként indultam, amiből talán következik, hogy írói alkatomhoz a rövidebb, tömörebb formák állnak közelebb, és prózában is a sűrítés érdekel. A műfordítás többnyire jutalomjáték: olyan műveket fordítok, amelyek valamiért nagyon megragadnak, és izgat a fordítói feladat. Ha megrendelésre fordítok, akkor mérlegelem, mennyire áll közel hozzám az a feladat. Általában azt szeretem fordítani, ami kihívást, feladatot jelent, mert a fordításnál az ember az alkotói energiáit használja, újraír egy művet, szívét-lelkét beleadja. Gyerekirodalmat, ifjúsági művet azért fordítok, erre jó példa az idén megjelent négy Barbapapa-könyv, mert szeretném, ha a kislányom is olvashatná magyarul.

A verses és a prózai kötetek megjelenése között is több év telik el. Egyszerre több művön is dolgozik?

Nagyobb lélegzetű művek esetében nehezebb koncentrálok másra, de azt, hogy ne legyen párhuzamos munkám, szinte lehetetlen megoldani. Több lapnál is van tárcarovatom, rövidprózát tehát rendszeresen írok. A vers mindig ajándék, és ritkábban is jön.

Miből lesz vers, novella, regény?

Az alapanyag természete általában meghatározza a műfajt. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy ami érdekes kép, az többnyire versben találja meg a helyét, ahol meg magán a sztorin van a hangsúly, az inkább prózába kívánkozik. A hétköznapi történetek, a mindennapi élet részletei adják az alapanyagot. Nem kell keresni  a történetet, mert ott van mindenütt, csak figyelmesen kell járni-kelni a világban. Nem vezetek autót, tömegközlekedem, és számtalan beszélgetésnek vagyok önkéntelen fültanúja. Az emberek többsége nem is sejti, mennyi minden kiderül az életéről néhány mondatból. Sokan utazás közben telefonálnak, ontják a levegőbe a legszemélyesebb történeteiket, mások odafordulnak a vonaton a szemben ülő emberhez és hirtelen elmesélnek valamit, ami az életük meghatározó titka vagy tragédiája. A vers másképpen születik, a verset többnyire valami villanás indítja el. Később persze tudatosan kell dolgozni a formálódó szövegen, de a szikra lehet egy szó, egy szélben sodródó átlátszó nejlonzacskó vagy egy félreolvasott felirat is.

A novellái jelentős részében E/1-ben ír. Férfi vagy női elbeszélő bőrébe szeret bújni?

Sokféle megoldást használok, egyáltalán nem csak E/1 személyűt. Amikor E/1 az elbeszélő, akkor az olvasó úgy érzi, valami személyes történetet osztanak meg vele. Ez prózapoétikai döntés, semmi több. Az, hogy nő vagy férfi az elbeszélő, szintén poétikai megfontolás eredménye, és nem arról van szó, hogy egyik vagy másik közelebb áll-e hozzám. A szerző szerintem abban az állapotában, amikor ír, szinte teljesen androgün, vagyis nemek feletti, és nem elsősorban női vagy férfi történeteket akar közvetíteni, hanem emberi történeteket, amelyeket bizonyos aspektusból láttat.

Úgy éreztem a prózai művei olvasása közben, hogy a tragikus cselekmények többségben voltak. Könnyebb és érdekesebb szakításról, hűtlenségről írni, mint kiegyensúlyozottságról, boldogságról?

A boldogság leginkább a megértéssel rokon. Íróként engem a történetekben a bonyodalom izgat. Az, hogy hol romlik el valami, hol siklik félre. A teljesen problémátlan történet maga a giccs, és írói szempontból semmi különös nincs benn, a Mazsola és Tádé dramaturgiája is összetettebb annál, minthogy Juli/ Lajos és Béla találkoztak, megszerették egymást és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az már kérdés, hogy Juli/ Lajos és Béla tényleg olyan boldog-e, vagy hogy amikor mégis meghaltak, akkor hogyan haltak meg, stb. Az, hogy miről könnyebb írni, szakításról vagy hűségről-e, önmagában nem értelmezhető kérdés. Jól mindenről nehéz írni, mert az emberi kapcsolatok sokrétűségét és bonyolultságát nehéz megragadni és ábrázolni. Az, hogy az olvasót mi terheli meg és mi az, aminek befogadására kész, érett, az meg nem írói kérdés.

Hogyan telik egy átlagos napja? Mikor alkot? 

Sajnos nincs átlagos napom, túl sok dolgot kell egyszerre csinálnom ahhoz, hogy teljesen tervezhető legyen az életem. Kisgyerekkel egyébként sem olyan egyszerű írói napirendet kialakítani, mert ezer más szempont szerint kell strukturálni az időt. Nem tudok minden nap foglalkozni az írással. Arra viszont törekszem, hogy legyenek "dolgozós napok", amikor nem darabolják fel az óráimat egyéb teendők. Délelőtt a gyakorlati teendőket intézem és vásárolok, dolgozni kora délután és késő este szoktam. Este kilenc és tizenegy között már többnyire nyugalom van, olyankor nem telefonál senki.

Nőként, anyaként alkot. Nők vagy férfiak olvassák inkább a műveit?

Szerintem kevés férfiszerzőről szokták azt mondani, hogy férfiként és apaként alkot. Parti Nagy Lajosról például még sohasem olvastam hasonlót, vagyis mindezen dolgoknak természetesen van befolyásuk arra,amit csinálok, de mint mondtam, az ember íróként egy androgün lény. Amikor fel kell pattannia az íróasztaltól, mert a kisebbik gyerek üvölt, akkor persze már nem androgün, de ez a technikai része a dolognak. Az író-olvasó találkozókon azt tapasztalom, hogy körülbelül a fele az olvasóknak-hallgatóknak férfi. Az, hogy irodalmat, és ezen belül kortárs irodalmat is több nő olvas, mint férfi, az olvasásszociológiai tény, és nem a szerzővel van összefüggésben általában. 

Már gyermekként is írói pályára készült?

Gyerekkoromban állatorvos akartam lenni, kamaszkoromban pedig szobrász. Mindig voltak állataim és szenvedélyesen érdekelt a viselkedésük, szerettem a közelségüket. Órákat tudtam azzal eltölteni, hogy bámultam a rovarokat vagy a kutyámmal csavarogtam. A szobrászat egyébként nem áll ettől annyira távol, mert az ember abban is a világ szerkezetét és működését szeretné meglátni és megérteni. Valójában az írás is erről szól, a világ felé forduló érzéki, állandó figyelemről és befogadásról, újragondolásról.

Képek: Marjai Judit (1.), Emmer László (2., 3.)

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Hatvanöt éves vagyok. Egyedül élek egy unalmas kis határ menti városban. A férjem húsz éve hagytam el. Azóta akadt egy-két futó kalandom, de végül mindegyik jelölttől megváltam. Egyszerűen azt éreztem, hogy meg sem közelítik kultúrában és intellektusban azt a szintet, amely elengedhetetlen lenne számomra. A régi barátnőim mind elhagyták magukat: visszataszító úszógumik túrják ki őket a lánykori szoknyáikból, a kopogós cipőket trampli kínais papucsra cserélték, a hajukat nem festik, csak daueroltatni járnak; löttyedtek, lassúak, elhanyagoltak, egy szóval otromba látványt nyújtanak. Meg is szakítottam velük vagy tíz éve minden kapcsolatot. Aztán hogy, hogy nem, már nem elégített ki a netes társkereső meg a cicás képek posztolgatása a Facebookra. Unatkozni kezdtem és magányosnak éreztem magam. Ekkor jött el az a pillanat, amikor újra megpróbáltam felmelegíteni a fiammal a kapcsolatunk.

Nem volt egyszerű feladat, mert a menyem tökéletes farokcsóváló kiskutyát csinált az én tehetséges, sokra hivatott gyerekemből. Sokat törtem a fejem, hogyan kerülhetnénk közelebb egymáshoz az én egyszem kis drágámmal. Este, lefekvés után nagyszabású terveket szövögettem, nappal a "gyakori kérdések"-en próbáltam valami kézzel fogható praktikát találni. Egészen eszement ötletekbe is belebotlottam. A legtöbbet azért mégiscsak a kedvenc brazil szappanoperáim segítettek az ármánykodás beindításában.

A fiam negyvenedik születésnapjára príma kis meglepetésbulit rendeztem. Elhívtam az összes nagynénjét meg nagybátyját, az unokatestvérei csak miatta repültek haza Máltáról meg Londonból. Igyekeztem kitenni magamért. Két napig megállás nélkül sütöttem-főztem, a buli napján már alig láttam a fáradtságtól, mindent megtettem az én kicsikémért, erre a menyem mindent elrontott. A fiam éppen csak megérkezett, aztán már indult is haza a feleségéhez, aki pont a születése napjára tervezett neki valami romantikus vacsorát. Pár nappal később hallottam aztán vissza a szomszéd Julika lányának a kolléganőjének a barátnőjétől, hogy a menyem órákig zokogott és szitkozódott, mert a fiam három teljes órát velem és a vendégekkel töltött. Na, ez végre felpezsdítette a napomat! Olyan egyhangú a szomszéd öregasszonyok tunya kapirgálását meg folyamatos hókiflizabálását lesni a konyhaablakból!

Na, ha már konyha! Pár héttel a becsődölt születésnap után azért kezdtem el nyaggatni a fiam, hogy hozzon nekem házi krémest meg máglyarakást. Persze tisztában voltam vele, hogy a menyem teljesen kétbalkezes a konyhában, így aztán - ahogy arra fel is hívtam a picikém figyelmét - minden szegény kisfiamra hárult. Ő bezzeg nem ijed meg, ha fakanalat kell a kezébe vennie! A felesége meg csak nyöszörögni képes meg a kifogásokat gyártani, ha kérni merek tőlük valamit. Négy szinte zavartalan órát tölthettem a fiammal. Ez maga lett volna a tökély, ha nem azon abalygott volna egész idő alatt, milyen feszített időbeosztást vár el tőle a főnöke, meg milyen sokba kerül lecseréltetni a téli gumikat. Szóval ez a délután sem telt olyan nagyon különlegesen.

Soron következő anya-fia programnak azt találtam ki, hogy elmegyek az operába, ő meg hazafurikáz engem az előadás után, hogy ne kelljen egyedül vezetnem az éjszaka közepén. A szemeim az utóbbi hónapokban több dioptriát romlottak, ez tehát remek ürügynek tűnt egy kis közös időtöltésnek. Minden flottul ment volna, ha a drágaságom nem felejti el ezt a megbeszélt programot. Mikor fél órával a műsor után felhívtam, artikulálatlanul vonította a vonalba, hogy egy legénybúcsúban épp az előbb itta le magát a sárga földig. Mondhatom, nem köszönte meg másnaposan azt a fejmosást, amit kapott tőlem! Magamban viszont jót derültem, mert amíg a fiam bocsánatkérően a részleteket ecsetelte, végig arra gondoltam, hogy felháborodik majd a menyem, amikor a kicsikém részegen hazatámolyog, aztán több ízben sugárba okádja a WC-t- pont úgy, mint kamaszkorában.

Ezek a kedves kis stiklik után a menyem szagot fogott, és éleseszű kopó módjára egyre jobban ragaszkodott ahhoz, hogy a fiam a lehető legtöbb időt töltse vele otthon. Tíz körömmel tartóztatná maga mellett, de bennem emberére talált. A múltkor már minden leleményességemre szükségem volt, hogy a fiammal tölthessek egy kis időt. Igaz, hogy némi pénzem bánta, de megérte.

Karácsony szentestéjén, olyan négy körül felhívtam, hogy segítsen a fát beleigazítani a talpba. Igaz, hogy világéletemben gyűlöltem az élő fát, mert aztán hetekig porszívózhatom a tűleveleket a padlószőnyegből, de legutóbb mégiscsak vágott fa helyettesítette a megszokott műfenyőm. Este nyolcig szórakozott a fiam egy életlen kenyérvágó késsel, mire úgy-ahogy megállt a fa a helyén. A menyem persze iszonyatosan ideges lett, mire szegénykém holtfáradtan hazaért. Micsoda egy önző dög! Nem, nem érzem magam hibásnak abban, hogy veszekedéssel és acsarkodással telt az  első szentestéjük. Én csak együtt töltöttem néhány órát az én édes drága kisfiammal. Nem arról szól a karácsony, hogy együtt legyünk azokkal, akiket szeretünk?

Áh, de mit tudhat ez a nő az anyai érzésekről? Ő negyvenkét éves, a fiam negyvenegy és még nincs unokám! Nekem ennyi idősen már egyetemista volt a fiam! Pár hónapja rákérdeztem a menyemtől, mikor lesz már végre gyerekük. Ő persze csak ímmel-ámmal válaszolt, össze-vissza hablatyolt mindenféle kifogásról, de én egy szavát sem hittem. Valamit biztosan titkol előlem. Szerintem egész egyszerűen alkalmatlan az anyai szerepre és nem lehet gyereke. Látszódik rajta, hogy túl művelt, túl finom, túl sznob és hiú ahhoz, hogy egy gyerek miatt feláldozza a karrierjét meg a kényelmes életét. Ez a nem normális felfogás persze lesugárzik a tudatalattijába, az pedig gátat szab a megtermékenyülésének. Tudom nagyon jól, hogy működnek ezek a dolgok. A múltkor láttam a Csakra TV-ben, ahogy egy javasasszony vagy mi pont erről magyarázott.

Múlt hónapban el is mentem egy kétes hírű cigány asszonyhoz. Harmincezerért rátette a rontást a kapcsolatukra. Ha szétmennek, végre lesz majd, aki szórakoztasson.

Kép: pexels

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Korábban már meséltem arról, mennyire irtózom a felesleges műanyag zacskóktól és reklámszatyroktól. Ezeket, ahol tudom, kerülöm. Heti és havi szinten azonban még így is tetemes mennyiségű műanyaghulladék keletkezik a háztartásunkban. Ezeknek majd' száz százalékát a különböző termékek csomagolóanyagai adják. Mi tehát a megoldás? A csomagolásmentes vásárlás. Természetesen nem tudok minden csomagolóanyagot kikerülni, de elég jól haladunk a kevesebb hulladék felé. Hogyan csinálom? Mutatom.

Kenyér

A kenyeres és péksüteményes műanyag zacskók egy részét sikerült csinos kis színes, kockás vászon anyagokkal kiváltanom. Mindezt könnyen megtehetem, a férjem ugyanis egy pékségben dolgozik. Így nem kell magyarázkodásba kezdenem a boltban a többi vevő előtt, miért is akarom egyből a saját szütyőmbe tenni a pékárut.

Keksz, ropi, nasi

Szerencsére nagyon ritkán veszünk sós ropogtatnivalókat, a háztartási keksz azonban egész gyorsan fogy nálunk. Húsvét előtt a kisfiammal teljes kiőrlésű, cukormentes kekszet sütöttünk, amely a későbbi keksztekercs és kókuszgolyó egészségesebb, kalóriaszegényebb változatául szolgált volna. Én azonban ideje korán elcsipegettem, így elmaradt a régóta várt keksztekercs. Szintén húsvétot megelőzően egy nagyobb adag teljes kiőrlésű grissinit is begyúrtunk. Legnagyobb meglepetésemre a hagyományos ízekhez ragaszkodó férjem is szívesen rágcsálta a sós-fűszeres rudakat. Igazából egyik nasi elkészítése sem igényelt túl sok időt, sőt a kisfiammal remek kis program volt az elkészítése. Ráadásul így a bolti ár töredékéért jutottunk teljes kiőrlésű termékekhez.

Tészta

Anyukám a nyolcvanas években több kilónyi tésztát gyúrt havi rendszerességgel. A szaktudáson kívül rendelkezik egy tésztagéppel is, így elméletileg semmi akadálya sincs, hogy otthon nekiálljunk egy kis tésztagyártásnak. Hogy mennyire lesz macerás, nem tudom. Bízom benne, hogy sikerül magam rávenni, hogy én magam gyúrjam, vágjam, pödörgessem, szárítsam, és dobozoljam a tésztát, amit megeszünk.

Zöldség, gyümölcs

Hetente kétszer, csütörtökön és vasárnap van nálunk piac. Ilyenkor veszem meg a következő pár napra szükséges zöldségeket és gyümölcsöket. Időnként még most is beleesek olyan hibákba, hogy túl sok mindent vásárolok, de mostanában egész jól el tudom találni, miből mennyi kell. Ha például otthon fonnyad a paprika, addig nem veszek újat, amíg el nem fogy. Csak akkor vásárolok újabb adag retket vagy újhagymát, ha az itthoni készletünk elfogyott. Ilyenkor is lehetőleg olyat választok, ami nincs összegumizva vagy összekötve csomóba, hogy ezzel se termeljek feleslegesen hulladékot. A piacos vásárlások előnye, hogy a multik árukészletével szemben itt nem kell agyoncsomagolt élelmiszereket vennem, amelyek a levegőt szennyezve több száz vagy több ezer kilométert tesznek meg, míg az asztalomra kerülnek. Ráadásul a már meglévő műanyag zacskókat és szatyrokat is újrahasználhatom.

Savanyú uborka, befőtt, lekvár

Több-kevesebb sikertelen próbálkozás ellenére is kitartok amellett, hogy mi magunk tegyük el a savanyú uborkát és a befőttet. A simán lefagyasztott gyümölcsökkel kevesebbet kell bajlódnunk, mint a főzött, dunsztolt társaikkal, viszont ha a lassabb, munkásabb befőzést választjuk, nem járatjuk hónapokon keresztül feleslegesen a fagyasztót és még a korábban vásárolt mézes, befőttes, savanyús üvegeket is újra tudjuk használni. A lekvárkészítés egy kényesebb téma, mióta a férjem beleásta magát a pálinkakészítés rejtelmeibe. Majd kiderül, hogy a lekvár- vagy a pálinkalobbi lesz erősebb...

Lencse, bab, hajdina, tea

A helyi gyógynövényüzletben kimérve is árulnak bizonyos termékeket, így kéretlen hulladék termelése nélkül juthatunk többek között hüvelyesekhez, magvakhoz, cukrozott és kandírozott édességekhez vagy teához. A múltkoriban xilitet vásároltam úgy, hogy vittem a saját kis dobozomat. Készségesen lapátolták bele a kiválasztott árut. Az viszont biztos, hogy nem mindenhol talál az ember értő fülekre, ha a megszokottól eltérő gyakorlatot akarja követni.

Tej, tojás, túró, csíramálé

A friss zöldséghez és gyümölcshöz hasonlóan a különböző tejtermékeket, a tojást és a csíramálét is a piacon tudom a saját üvegembe, dobozomba kérni az árusoktól . A házi tejet 160, 170 forintért, tehát a bolti ár alatt tudom így venni, a házi túrót és a tejfölt viszont ezer forintért árulják. Bár a boltokban kapható termékekhez képest néhány száz forinttal drágább így, én mégis inkább ezt választom, mert tudom, hogy helyi termelőket segítek és a környezetet is óvom.

Te mennyire vagy tudatos vásárló? Az ár számít, a megszokás vagy a fenntarthatóság?

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Január elsején a kisfiammal a városi futópályán sétálgatva terveztük, hogy a jó idő beköszöntével rendszeresen elkezdünk futni. Az időjárás szeszélyesen alakult idén tavasszal is, néhány hete azonban eljött a mi időnk. Az egyik hétvégén felkerekedett a család, hogy beindulhasson a rendszeres futás. Nagyjából öt évente jön el az a pont az életemben, amikor néhány hétig eljárok futni, emiatt némi tanácstalanság előzte meg az indulást. A nagy ruhaselejtezés után ugyanis fejtörést okozott a megfelelő sportruházat kiválasztása. Híján voltam a legtrendibb, márkás sportruháknak, így egy szedett-vedett összeállításban indultam el otthonról. Fekete melegítőben, fehér sapkában, piros pulcsiban, lila kabátban és rózsaszín futócipőben vágtam neki a futásnak. El tudjátok képzelni, milyen feltűnő jelenség voltam.

Amint közeledtünk a futópályához, a szívem a torkomban kezdett dobogni, mert láttuk, hogy valami nem stimmel. Kétségbeesés kezdett rám törni, amikor megláttam, hogy a pálya környéke le van zárva a forgalom elől. Semmi pénzért nem szerettem volna egy futóversenybe és minimális pulzusszámmal suhanó, magabiztos technikát alkalmazó futótársakba botlani. A profi sportolók látványa egy időre biztosan elvette volna a kedvem a futástól, pontosabban az irreálisan lassú, lihegve, levegőért küzdő, koordinálatlan mozgástól. Szerencsémre azonban nem futóversenyt rendeztek a pálya mellett, hanem egy motoros bemutatót. A város apraja-nagyja kint szurkolt a lezárt utcán, a motorok hangosan dübörögtek és okádták magukból a benzinfüstöt.

Én eközben a pálya fákkal szegélyezett részén elkezdtem az első kört, amely nagyjából nyolcszáz méternek felel meg. A kisebbik fiam a babakocsiban aludt, a nagyobbik belemerült a motoros mutatványokba, én pedig minden gond nélkül lefutottam az első kört megállás nélkül. Pici séta után jött a második kör, amit szintén megállás nélkül tettem meg, de közben rettenetesen lihegtem és fújtattam. Ezután még három kör következett, amelyeknél időnként sétáltam. A körök végén a nagyobbik fiam megtett velem néhány lépést, aztán hangosan sírni kezdett, mert ő is velem akart futni. A motorok elterelték a figyelmét, de az utolsó előtti körnél már nagyon nyűgös és fáradt volt. A férjem eközben elismerésre méltóan állta a sarat, hogy zavartalanul sportolhassak közel három negyed órán keresztül. Az ötödik kör végén a család férfi tagjai a pályához tartozó játszótéren vártak. Csatakosra izzadva, csálén álló sapkában nem igazán voltam vonzó látvány, viszont a teljesítményem fölött érzett büszkeség beragyogta a napom. Annyira örültem, hogy erőt vettem magamon és a lustaság helyett a sportot választottam! Fellelkesülve indultam haza. Másnap éreztem némi izomlázat a lábaimban, de rettentő büszke voltam magamra. Tudtam, hogy keményen dolgoztam azért, hogy csinosabb és magabiztosabb legyek. A kemény munkának pedig mindig megvan az eredménye.

Néhány nappal később egyedül vágtam neki a futópályának. Nem esett valami jól. Kínlódtam, küszködtem, sokat sétáltam és egyáltalán nem éreztem magam motiváltnak. Az izzadás és az elégetett kalóriák persze nem maradtak el, de valahogy mégsem éltem át a korábban megtapasztalt eufóriát.

Harmadjára újra a családommal mentem futni, ezúttal viszont magunkkal vittük a nagyobbik fiam futóbiciklijét is. Négy kört tettünk meg együtt, amíg a férjem a kisebbik fiunkat tologatta a babakocsiban. Szinte végig én futottam elől, a nagy fiam mögöttem lökte a járgányát. Párszor utánam kiáltott, hogy álljak meg és ne hagyjam le. Ilyenkor hátrakiáltottam neki, hogy a pálya sarkánál vagy a kör végén megvárom. És biztattam, hogy képes rá, hogy utolérjen és lefussa azt a távot, amit én is. Nem gondoltam volna, de hihetetlen energiát adott, hogy a fiammal együtt sportolhattam. (Valami hasonlót élek át akkor is, amikor együtt énekelek vele.) Természetesen így, hogy mellettem volt, kisebb intenzitással róttam a köröket, a lelkesedésem viszont jóval nagyobb volt, mint a korábbi két alkalommal. Maga a mozgás is feldobott, no meg a kisfiam büszkeséggel teli, kipirult arca is.

Megjött a kedvem a futáshoz. A folytatáshoz viszont az kell, hogy a családom fizikailag is mellettem legyen az edzés ideje alatt. Ez jelenleg, másfél hónappal a házfelújításunk befejezése előtt nem egyszerű feladat, mégis szeretnék hetente egyszer alkalmat keríteni rá. A költözéssel kapcsolatos stresszből és a mindennapi robotból kiválóan ki tud szakítani a jó levegő,a  mozgás és a családommal közösen eltöltött, minőségi idő. Próbáld ki te is!

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Huszonöt éves a Kossuth Rádió gyermeknevelési műsora, a Vendég a háznál. Ennek apropóján a műsor felelős szerkesztőjét, Keresztes Ilonát kérdeztem az indulásról, a műsorkészítés kulisszatitkairól és megindító emberi történetekről.

2. rész

- Hogyan, mennyi idő alatt készül el az a huszonhárom perces műsor, amelyet nap mint nap hallhatunk?

Megemelem a kalapom az előtt, aki képes kiszámolni, hogy mennyi idő alatt készül el egy műsor. Sok tényezős: néha egy fél nap felvenni, két óra megvágni, egy óra összezenélni. Máskor napokig olvasunk és nyomozunk egy-egy téma után, sőt van, hogy hónapokig vacakolunk, mire együtt van minden egy adáshoz. Az is előfordul, hogy a történet annyira megviseli a riportert, hogy a felvétel napján képtelen már mással is foglalkozni. De az átlagos menetrend az, hogy a szerdai értekezleten dől el, melyik témákat vesszük elő a következő hetekben. Egymásnak is adunk kontaktokat, hozunk riportokat. Ez a délután kulcsfontosságú a műsor életében. Ilyenkor visszajelzünk egymásnak, vitatkozunk az új témákon, és jóízűeket beszélgetünk.

- Melyik részét szereti legjobban a munkájának?

A beszélgetést – amikor felveszem a műsort. Egyértelműen ez a legjobb. A felkészülés izgalmas, de néha verejtékes, a szervezés nyűgös, a szerkesztés viszont nagyon jó, mert szeretem megalkotni a műsort. És végül az adminisztráció az egésznek a halála. Ezt a körmölős, pötyögős feladatot szívesen átadnám valakinek, mert semmi türelmem nincs hozzá.

- Szokásos szerdai telefonügyeletükön leggyakrabban milyen kérdésekkel keresik fel Önöket?

Korábban az volt a jellemző, hogy mindenféle apróbb, nagyobb egészségügyi kérdéssel telefonáltak hozzánk. Voltak visszatérő szakértőink, akik segítettek választ, megoldást találni. Az utóbbi időben elmaradnak az orvosi kérdések. Ezekre mindenki megtalálja a választ az interneten. Úgy tapasztalom, hogy mostanában inkább a nevelésben és a családi kapcsolatok bonyolításában kérnek segítséget. Vannak új keletű problémák is, amelyekről még a kutatók is vitatkoznak. Próbáljuk követni az eredményeket és segíteni a tájékozódásban. Például az autizmus, figyelemzavar (ADHD) sok fejtörést okoz mindenkinek. A homoszexualitás kérdése is napirenden van, és folyamatosan feszegetik az élet-halál kérdéseket is a hallgatóink. Azzal, hogy már lombikban is létrejöhetnek kisbabák, felvetődött a kérdés, hogy mikortól ember az ember. Látom, hogy, amíg erre nem születik valós válasz, tanácstalanok leszünk a legfontosabb kérdésekben. És megnyílt az érdeklődés a transzcendens irányba is.

- Lehet tudni, milyen nemű és milyen korú hallgatók kapcsolnak fél 12-kor a Kossuthra?

Minden korosztály hallgat minket, kivéve azokat, akik iskolában vannak ebben az időpontban. Azt tapasztalom, hogy valós időben az idősebbek követik az adást, illetve az édesapák, akik épp autóban ülnek. A fiatalabb szülők inkább az internetet keresztül próbálják elérni akkor, amikor épp ráérnek, például vasalás vagy főzés közben meghallgatnak egyben egy egész hetet. Most csak fel kell menni a Vendég a háznál Facebook oldalára, ahol minden adásnak megtalálható a linkje, sőt megmutatjuk azt is, hogyan dolgozunk.

- Hogyan ünneplik a negyedszázados születésnapot? 

- Az ünnepi adásunkban, május 4-én, régebbi adásokból szerkesztünk műsort. Olyan témákat keresünk elő tizenöt, húsz, huszonöt évvel korábbi időből, amelyek azóta sokat változtak. Ilyen a szülés, a fegyelmezés vagy a számítógéphez való viszonyunk. Ráadásul azt találtuk ki, hogy szülinapi VENDÉG-SÉG-et szervezünk a Magyar Rádió Pagodájában. Május 6-án 10:00-15:00-ig családi házzá változik a legendás hely a Bródy Sándor utcában, és várjuk a hallgatóinkat, hogy személyesen is találkozhassunk és ünnepelhessünk. Lesz nappali szoba, ahol izgalmas beszélgetéseket szervezünk, lesz hempergő a kicsiknek, szoptató hely a kismamáknak, kézműves és társasjáték barlang a nagyobbaknak, és a VÁLASZ-UTAK diákjai is ott nyüzsögnek majd a TV Maci szobájában, ahol kérésre bármennyit mesélnek a kicsiknek, illetve diskurálnak a tizenévesekkel. Délelőtt hatalmas éneklést rendezünk a Ringatósokkal. Gállné Gróh Ilona és lánya Gáll Viktória Emese érkeznek hangszerekkel felszerelkezve. Meghívtuk Süsüt is, aki egész nap velünk lesz. Természetesen megeszünk együtt egy hatalmas tortát, és estére meghívtuk a régebbi kollégákat is, hogy visszanézzünk együtt a régebbi időkre. A nem mindennapi programra itt lehet regisztrálni: http://www.mediaklikk.hu/musor/vendegahaznal/ .

Kép: MTVA, Kovács Attila

Ha lemaradtál a Keresztes Ilonával készített interjú első részéről, itt elolvashatod.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Huszonöt éves a Kossuth Rádió gyermeknevelési műsora, a Vendég a háznál. Ennek apropóján a műsor felelős szerkesztőjét, Keresztes Ilonát kérdeztem az indulásról, a műsorkészítés kulisszatitkairól és megindító emberi történetekről.

1. rész

- Huszonöt évvel ezelőtt indult a Vendég a háznál. Miért volt akkoriban nagy jelentőségű ez a műsor?

A Vendég a háznál születése nagy jelentőségű volt huszonöt évvel ezelőtt. Ekkor vált lehetővé, hogy minden hétköznap saját ideje legyen a családoknak a Kossuth Rádióban. Ez a műsor azonban ennél sokkalta többet jelentett. Horváth Ida alapító szerkesztő egy olyan felületet teremtett, ahol az ország különböző pontjain élő szülők találkozhattak. Minden ember érdekes volt, minden élet figyelemre méltó. A hallgatók sorstársakra találtak és gyakran egymásnak is segítettek a műsoron keresztül. Nemcsak a szülőkkel beszélgettünk. A gyerekek itt kaptak először valódi és érdemi figyelmet. Nem azért voltak érdekesek, mert szegények vagy gazdagok, betegek vagy sikeresek, sérültek vagy zsenik voltak, hanem azért, mert vannak és tudnak beszélni. El tudják mesélni ők is, hogy mit gondolnak, és mit éreznek. A Vendég a háznál nem produkáltatta a gyerekeket, hanem megmutatta, hogy lehet és érdemes a velük partnerként beszélgetni.

- Mire utal a műsor címe?

Ez a filozofikus cím sokaknak okozott fejtörést az elmúlt huszonöt évben. Sokan mondták, hogy a gyerek nem vendég, hiszen a miénk. Mi pedig azt szeretnénk üzenni, hogy a gyermek nem a miénk, csak egy időre nálunk lehet. Teljes életének csak a negyedét tölti a szülői házban. De ebben az időszakban is fontos, hogy tudatosítsuk, hogy ő önálló ember már a fogantatásától kezdve. Nincs jogunk ahhoz, hogy minden áron akarjuk, de felelősek vagyunk érte, ha megérkezik hozzánk.

- Amikor otthon a gyermekeivel hallgatta a műsort, gondolta volna, hogy egy nap Ön fogja vezetni?

Eszembe sem jutott ilyesmi. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy rádiós leszek egyszer. Nekem napi táplálék volt ez a műsor, mert valódi igazságkeresés volt benne. Fontos és életbevágó kérdésekről folyt a töprengés. Olyan nevelési és pszichológiai témákat tárgyalt, amelyek a rendszerváltás utáni időben nagyon újak és felszabadítóak voltak. A beszélgetéseknek egészen más levegője volt, mint amit addig a médiában megszoktam. Sokáig próbáltam rájönni, hogy mi ez, aztán arra jutottam, hogy talán az a titka, hogy nincsenek hírességek, senki sem különleges, hanem minden nap rólunk szülőkről szól, akik reggelente felkelünk, nevelgetjük a gyermekeinket, és küzdünk a magunk nehézségeivel – és ezekben az adásokban azt éreztük, hogy amit teszünk, az a legfontosabb a világon. Kezünkben van a következő generáció egészsége, boldogsága és sikeressége.

- Hogyan került a műsorba?

Már négy gyermekem volt, amikor elkezdtem a rádióban dolgozni. Több műsornál is megfordultam az első években, de akkor voltam a legboldogabb, amikor Horváth Ida meghívott a műsorához. Emlékszem, hogy akkor úgy éreztem, hogy ez a legjobb hely számomra. Kiírtam a szerkesztőség falára, hogy „Otthon vagyok a Vendégben”. Szinte korlátlan mennyiségű riportot vihettem, és minden téma nagyon érdekelt itt.

- Mikor és milyen céllal indult a péntekenként jelentkező Válasz-utak?

Amikor 2011-ben én lettem a műsor felelős szerkesztője, az a gondolatom támadt, hogy a tizenévesek világa több figyelmet érdemelne. Mi lenne, ha beengednénk őket a stúdióba azzal a lehetőséggel, hogy vitassák meg azt, ami érdekli, izgatja őket. Hozzanak témát, kérjenek vendéget, és mi lehetőséget adunk arra, hogy beszélgessenek. Mohácsi Edittel belevágtunk, és meghívtuk az első gyerekeket: Somát, Domit, Flórát, Rozit és Emesét. Hatalmas tapasztalat volt az első felvétel öt évvel ezelőtt. Tátott szájjal figyeltük, hogy vitatkoztak a stúdióban.  Ez a friss hang, ez a fiatal, szerethető lendület olyan hatással volt a kollégákra is, hogy mindenhonnan jöttek a stúdió irányba, és benéztek: „Kik ezek a helyes gyerekek?”

Persze ez a rovat nem állt össze egy csettintésre. Az első lendület után nagyon elgondolkodtató dolgokat figyeltünk meg a gyerekeken. Azt láttuk, hogy vannak nagy gondolataik, de nem mindig merik kimondani őket. Vagy kimondják, de nem tudják vállalni. Állandóan hátra forogtak a kulissza irányába, hogy jót mondtak-e, rendben van-e, elfogadjuk-e. Ha vita volt, tudni akarták, hogy szerintünk kinek van igaza. Nagyon nehezen értették meg, hogy itt a beszélgetés a jó. Bármit lehet mondani, ha alá tudják támasztani a gondolataikat, ha a szavaiknak van fedezetük. És bármit meg is lehet kérdőjelezni: minden gondolat ki kell, hogy állja a kérdések, ellenvetések próbáját. Ez az izgalmas játék! Aki ezt végigcsinálja, kénytelen megtanulni, hogy tisztelni kell egymás gondolkodását, véleményét, és el kell fogadni a kérdéseket. És még valami volt érdekes: megtapasztalták, hogy a tiszta fogalmak nagyon fontosak. Anélkül nem tudunk semmit megvitatni, amíg nem definiáltuk a dolgot magát. Tanulják a tiszta és szép magyar beszédet, és annak a felelősségét, hogy fél millió ember hallgatja őket péntekenként. Nagyon élvezik a beszélgetéseket. Péntek esténként gyakran felvétel után is sokáig ülünk a Pagodában, és folytatjuk az aznapi témánkat vagy új témákon agyalunk.

- Emberi történeteket mutatnak be. Melyik riport volt a legemlékezetesebb az Ön számára?

- Nagyon sok ilyen történet van, el sem férne itt, ha felsorolnám. Az élet elképesztő, és az emberek nagy része csodálatosan küzd meg a nehézségekkel. Mindig megdöbbenek, amikor újabb bizonyítékát látom az életerőnek, a szeretetnek vagy a bölcsességnek. Talán az egyik legnagyobb történet az volt, amellyel végül elnyertük a Családbarát Médiáért díj közönség díját négyszáz-ezer szavazattal: Levél egy születendő kistestvérhez - ez volt a címe. A történet középpontjában egy kétgyermekes család állt, ahová bekopogtatott a harmadik gyermek. A szülők túl idősnek érezték magukat, féltek, hogy nem elég stabilak anyagilag - egy szóval megijedtek, és abortuszra szánták el magukat. De a tizenhat éves lányuk képtelen volt beletörődni ebbe, és küzdeni kezdett a kistestvére életéért. Mivel nem járt sikerrel, egy elkeseredett búcsúlevelet írt a babának, és elment az iskolába. Amikor a szülők megtalálták a levelet, mindketten sírva fakadtak, és végül visszafordultak a kórházból. Ott voltunk a baba születésénél is, és azóta is kapcsolatban vagyunk a családdal. A baba most hat éves nagyfiú, és mindannyian jól vannak. A nagylány kisgyermek-gondozónak tanul.

Nagy élmény volt az a sorozat is, amelyet Mohácsi Edit készített három éven keresztül. Úgy indult, hogy egy fiatal házaspárral készített riportot első gyermekük érkezésekor, és ettől kezdve követte őket a hétköznapokban. Kiderült, hogy az élet nagy szerkesztő, és nincs izgalmasabb sorozat, mint egy fiatal család életének alakulása. Az Apa, Anya és Emmuska című sorozat három éve alatt a mi adásunkban váltak nagycsaládossá. Folyamatosan bővült a címe is: Apa, Anya, Emmuska, Lola és Ábel. Emmuska és Lola a mikrofon előtt kezdett el beszélni.

És volt még egy. Ez volt a „Tékozló” lány története. Szendrei Edit készített egy interjút egy anyával, akinek a lánya egy nap dacosan elment otthonról. Mindenki azt hitte, hogy itt vége az életének, végzetes hibát követ el, és soha nem fog hazajönni. De a lány egyszer hazatért éhesen, és lassan kibomlott minden konfliktus, amely okozója volt az ő menekülésének. Az anya végtelen bölcsességgel szeretgette vissza őt a családba. Ez a lány ma már kitűnő családanya.

Kép: MTVA, Keresztes Ilona

A Keresztes Ilonával készített interjú második részét itt olvashatjátok.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

"Jó helyen jársz, ha szakítani akarsz a műanyagokkal, ha el akarod távolítani a káros vegyszereket az otthonodból és ha csökkenteni akarod a hulladékod mennyiségét." Ezekkel a szavakkal köszönti olvasóit Kathryn Kellogg amerikai blogger, akinek a neve összeforrt a zero waste, vagyis a nulla hulladékos életformával. De vajon miért döntött úgy, hogy egy tudatosabb élet mellett teszi le a voksát? A Kathrynnel készített interjúból erre is választ kaphattok.

- Miért választottad a zero waste, azaz a nulla hulladékos életmódot?

- Amikor húsz éves voltam, hat csomót fedeztem fel a mellemben. Szerencsére jóindulatúak voltak, de ez az egész elgondolkodtatott azon, mi mindent teszek a testemre és a testembe. Megtudtam, hogy sok olyan termék, amelyet használunk, nincs alaposan tesztelve. Ezen felül még azt is megtudtam, hogy a műanyagban van BPA és BPS, ezek pedig könnyen átjuthatnak az ételeinkbe. Ezek pedig miközben az ösztrogénhez hasonló hatást fejtenek ki, károsan hatnak a hormonrendszerre.

A műanyag egészségügyi hatásain kívül az sem mellékes, hogy ez az anyag nem bomlik le a környezetben. Minden egyes műanyag darab, amelyet valaha gyártottak, még mindig létezik. A műanyag nem bomlik le biológiailag, csak fotokémiailag. Ez azt jelenti, hogy egyre kisebb és kisebb lesz, de soha nem tűnik el véglegesen. Emiatt nagy veszélyt jelent a természetre, különösen a tengeri életre. Az óceán minden egyes mikroplanktonjára negyvenhat mikronműanyag jut. Ez teljesen része a táplálékláncnak, ez pedig teljesen fel tudná borítani a teljes ökológiai rendszert. Ez pedig kemény dolog.

Felhagytam a toxikus termékek használatával és minden korábban használt műanyagot szép fokozatosan kivontam a mindennapjaimból. Ezek után zökkenőmentesen át tudtam állni a zero waste életmódra. Közben Californiába költöztem, és láttam azt a mérhetetlen mennyiségű szemetet és műanyagot, amelyek nap mint nap elborítják az utcákat. Nem akartam a probléma része lenni. Ehelyett a megoldás részévé akartam válni.

- Mi volt az emberek reakciója, amikor elkezdted ezt az életmódot?

- Hú, jó kérdés. Nem igazán szoktam zero waste zászlót lóbálva flangálni. Mindent úgy csinálok, ahogy szoktam, csak némileg fegyelmezettebben.

- Milyen apró lépésekkel kezdtél?

- Nézd csak, itt van egy tízes lista azokról a dolgokról, amelyek újragondolásával bárki könnyedén belevághat: https://www.goingzerowaste.com/top-10-to-get-started/ . 

- Melyik volt ezek közül a legnehezebb?

- Egyik sem volt túlságosan bonyolult. Itt csak apróságok egy csokorjáról van szó, amelyeknek összeadódva hatalmas hatásuk van.

- Mi hiányzik legjobban a korábbi életmódodból?

- Őszintén szólva semmi. Eleinte eszméletlenül hiányzott a gyorskaja. Egyik alkalommal az egyik barátomék bulit szerveztek. Rengeteg olyan étel tornyosult az asztalokon, amik hiányoztak akkoriban, például a chips és az édességek. Mivel ők vásárolták ezeket, nem pedig én, úgy döntöttem, eszem belőlük. Szörnyű ízük volt. Teljesen rosszul lettem tőlük. Az ízlelőbimbóim hatalmas átalakuláson mentek keresztül. Ha ugyanis túlságosan sok feldolgozott élelmiszert eszel, kívánod ezeket. De ha valódi kaját eszel, a tested visszautasítja a silány kaját.

- Miért szereted a zero waste életmódot?

- Egészségesebben étkezel, pénzt takarítasz meg, többet mozogsz, támogatod a helyi vállalkozásokat, megismered a környékedet, kapcsolatokat alakítasz ki olyanokkal, akik részei az "ellátási láncodnak", például ismerem azt az embert, aki a spenótom termeszti. Hihetetlen, hogy a zero waste milyen módon javítja az élet minden területét. Emellett megnyugtató is az egész. Már nem veszem körül magam felesleges holmikkal. A házamban mindennek megvan a maga célja és jelentése. Minden letisztult körülöttem és sokkal egyszerűbb lett. A modern társadalom megállás nélkül azt szajkózza, hogy az vagy, amit megveszel. De ez csak gyárilag/ mesterségesen előállított szükséglet. Inkább arra figyelek, hogy ki vagyok, hogyan változom, nem pedig azt lesem, hogyan határoznak meg engem a legfrissebb trendek. Ez a kulcs a boldogsághoz. Nem is, többet mondok. Ez a kulcs az elégedettséghez.

- Mennyi időt töltesz a saját készítésű ételek, kozmetikumok előállításával?

- Nem sokat. Nagyjából harminc percet töltök ebéd- és vacsorakészítéssel naponta. De ez akkor is így lenne, ha nem követném a zero waste-t. Kozmetikai dolgokat ritkán készítek. Ehhez kapcsolódóan ajánlom az egyik bejegyzésem, amelyben kifejtem, mi mindent tekintek fenntarthatónak.  https://www.goingzerowaste.com/blog/the-five-rules-of-personal-sustainability?rq=sustainability%20rule

- Miért fontos csökkentenünk a hulladékok és a pazarlás mértékét?

- Nem látjuk a szemetünket. Jön a kukásautó, felpakolják a szemetet, és már el is szállítják. Annyira hozzászoktunk már ehhez a jelenséghez, hogy ezt nem is érzékeljük problémaként. De itt sokkal többről van szó, mint a szemét. Minden font szemét előállításakor majd' kétszer annyi hulladék keletkezik. (Amerikában a fejenkénti szemétadag naponta körülbelül két kilogramm.)

Azt hiszem, a túlfogyasztás napja remek példa erre. Ez azt jelenti, hogy minden évben van egy nap, amely azt jelöli, hogy a Föld mennyi forrást tud fenntarthatóan előállítani egy év alatt. Tavaly ez a nap augusztus elejére esett. Ez körülbelül az év fele.Két Földnyi erőforrást használunk, hogy olyan termékeket állítsunk elő, amelyeket egy hatalmas földlyukba dobunk, ahol aztán soha nem fognak lebomlani. Talán újra kellene gondolnunk azt, ahogyan a dolgokhoz viszonyulunk.

- Mit tanultál magadról az elmúlt hulladékmentes években?

- Sokat tanultam a személyes boldogságról és arról, ahogyan a tárgyakhoz viszonyulok, ahogyan önmagam látom. Úgy vagyunk szocializálva, hogy a média lencséjén keresztül tekintsünk önmagunkra. A hirdetők azt akarják elérni, hogy elhidd, csak egy bizonyos termékkel lehetsz gyönyörű és boldog. Állandóan hamis képekhez kell hasonlítgatnod magad. De ha kihajítod a felhalmozott hulladék nagy részét az életedből, rájössz, hogy NEM KELL úgy kinézned vagy úgy öltözködnöd, mint ahogy azt elvárnák tőled. Ez a gyárilag előállított fogyasztási mérték pedig csak egy gyárilag előállított szükséglet és teljesen irreleváns. A boldogságot nem dobozban vagy csomagban árulják. Akkor leszünk igazán boldogok, ha megelégedünk azzal, amink van. Ez a leglényegesebb lecke, amit tanultam.

- Kinek ajánlanád ezt az életmódot?

- Mindenkinek! Azt hiszem, a "nulla" szóval túlzott elvárásokat támasztanak az emberek maguknak. Nem kell mindent úgy csinálnod, mint nekem. Kezdd kicsiben! Egyszerre csak egy dologra koncentrálj! Ne vessz el a részletekben! Csak vágj bele, és tégy meg minden nap egy apró lépést a változás felé! Ha ez csak egyetlen dolog, már az is valami! Ahogy telik az idő, az apró változtatásoknak is hatalmas hatásuk lesz. Bárki képes a változtatásra.

A képeket Kathryntől kaptam.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Zsófi illedelmesen megvárta, míg az idősebb utasok lekászálódtak előtte az ütött-kopott szerelvényről, aztán átvetette táskáját a vállán, és az ő tornacipője is megindult a tömeggel a váróterem felé. A motorvonatok fülsiketítő zaja elől gyorsan a vizeletszaggal átitatott aluljáró felé vette az irányt. A neoncsövekkel megvilágított falak nyomasztó hangulatát a hangosbemondó trillázása törte meg. Egy hadaró férfi hang tudatta a vonatra várakozókkal, hogy a keleti országrész felé tartó vonatok előreláthatólag hatvan percet késnek.

Zsófi bizonytalan léptekkel indult az információs pult irányába. A függönyökkel elfedett kis ablak unottan  adta a kíváncsiskodó utasok tudtára, hogy a személyzet munkaideje már két órája lejárt. A lány tétován keringett a rideg állomásépületben. Az újságos szintén hazament már, így Zsófi jobb híján a kirakatban megfakult lapok címoldalait futotta át. A mobil shop már jó ideje végleg lehúzta a rolót; a büfé ablakában árválkodó falatkák és energiaitalok egykedvűen próbálták a kiszolgáló pulthoz csalogatni a várakozásra kényszerülő utasokat. A váróterem koszos, ragacsos padjain két torzonborz hajléktalan osztozott. A szatyraikban árválkodó motyójuk mellé egy üveg olcsó lőre volt bekészítve.

Zsófi a huzatos csarnok egyik csendes sarkában telepedett le. Maga mellé tette a táskáját a szívekkel telefirkált padra. Izmos lábait szorosan egymás mellett tartotta, karjait szorosan összefonta maga előtt. Először a lehangoló állomásépületet nézegette, aztán az arcát a kezébe temetve előrehajolt, és újra végigélte az elmúlt másfél hónap eseményeit. Egymást váltották  fejében a képek. Az egyiken saját magát látta, ahogy Ákos mellkasához bújva abban reménykedik, hogy a tizennyolcadik születésnapján felbukkanó dobos fiúban első látásra megtalálta a későbbi férjét és a gyermekei apját. Egy másik képen vadul smárolt Ákossal egy rakat sörösüveg és a barátaik társaságában. Aztán újra kettejüket látta, ahogy alkoholtól eltompulva Ákos testén vonaglik a sörszagú kocsma WC-jében. Az utolsó képen a szülei háza felé támolyogott. Ákos nem kísérte haza, nem kérte el a számát. Nem ígért, nem áltatott, csak élt a lehetőséggel.

Zsófi gondolatban újra és újra átélte ezt az estét. Március tizenkettő örökre emlékezetes dátum maradt számára: nagykorúvá vált és először szexelt egy fiúval. És egy élet kezdett el növekedni a testében.

- Jósoljak neked, szépasszony? - Egy csapzott hajú cigányasszony zökkentette ki Zsófit az elmúlt hetek zaklatottságából. Hirtelen azt sem tudta, hogy került a fogatlan nő mellé, akinek a szoknyáján szédítően imbolyogtak a rózsák.

- Látom ám, hogy nagyon esz a bánat. Tegyünk egy kis rontást arra, aki ilyen csúnyán elbánt veled! Egy ötszázasért elintézem, hogy kiegye a rák a szívét.

Zsófi rémülten pattant fel a padról. - Nem, köszönöm, mennem kell, indul a vonatom. - Fürgén rakta egymás után a lábait, végül az egyik peronon megállt. Egy pöfékelő motorvonat kezdett el tolatgatni előtte. Egy pillanatra megfordult a fejében, milyen gyorsan megoldódnának a gondjai, ha lelépne a mázsás jármű elé. Nem lenne szemrehányás, nem lenne kilátástalanság, nem lenne jövő. Aztán gyorsan észhez tért. Mélységes szégyenérzet járta át a porcikáit. Nem szokott még hozzá, hogy a saját szíve mellett ott dobog még valaki másé is.

A zajos vonatok helyett inkább zakatoló belsőjére kezdett figyelni. Használható, életképes mondatok után kutatott. Olyan paneleket igyekezett egymás mellé rakni, amelyekből értelmesen összeállt volna a hat hete elkezdett történet. Kínlódott, hogy a hamarosan elhangzó szavaiban ne legyen szemrehányás, elvárás, felelőtlenség. A fejében cikázó gondolatok meglepő alapossággal kavarták fel a gyomrát. Gyorsan egy zacskóért nyúlt a táskájába, de elkésett. Az utolsó pillanatban fordította egy picit arrébb a fejét, így a cipője orrán ott lifegett a kiürült béltartalom. Megtörölte a száját, aztán a cipőjét kezdte tisztogatni. Közben egy idős, elegáns nő fejcsóválva fejezte ki nemtetszését és tüntelőleg az ellenkező irányba fordult. Zsófi megsemmisülve, szemlesütve átkozta a kényszerű késést.

Végül csak befutott a csatlakozás. Zsófi nyomban lehuppant a legelső ülésre, a sarokba. Ezzel egy időben két idétlen kamasz fiú kezdte bámulni. Zavart vihogásuk az egész kocsit betöltötte. Aztán, amikor Zsófi gyengéden gömbölyödés előtt álló pocakját kezdte simogatni, a srácok átültek a kocsi másik végébe. Zsófi az összekaristolt, koszos ablakon keresztül bámulta az ébredező természetet, az új életet magukban hordozó földeket, a verejtékes munkával elvetett repcét és búzát. Valami megmagyarázhatatlan bizonyosság járta át. Érezte, hogy meg kell tartania ezt a gyereket. Tudta, hogy Ákos nemet fog mondani rájuk. Tudta, hogy Sándor, az apja soha nem fogja szeretni az unokáját és tombolni fog, amiért Zsófi egy "kósza dugás" miatt sutba vágja a brüsszeli jogi karrierről szőtt álmait. Tudta, hogy csak saját magára számíthat, mert a barátnői élik tovább a tinik felhőtlen és felelőtlen életét, Eszternek, az anyjának nincs elég bátorsága, hogy szembeszálljon a férjével, a nagyszülei pedig bármennyire is szeretik, nem képesek anyagilag támogatni. Látta magát elgyötört egyedülálló anyaként a forgalmasabb utak mellett koldulni, látta magát kiszolgáltatottan anyaotthonok steril szagú szobáiban és látta a gyermekét, ahogy magához öleli, ahogy összevissza puszilgatja, ahogy sír az óvodai anyák napján és ahogy a Mennyből az angyalt éneklik a fa körül.

Megállt a szerelvény. A sárgára festett, omladozó megállóhely a kilátástalan, a megszokottól eltérni képtelen jövő ígéretét hordozta. De Zsófit nem lehetett eltántorítani. Eltökélten, az anyaság minden vizionált nyűgjét-gondját vállalva szállt le a vonatról. A szokatlanul erős napsugarak egy pillanatra elvakították. Aztán kezét a szeme fölé emelte, és Ákosék háza felé indult.

A fiú szülei a gyér forgalmú főutca egy megroggyant tetejű házában élték mindennapjaikat. Éva reggeltől estig egy gyárban robotolt, aztán otthon leste a férje kívánságait. Jánost öt éve százalékolták le, azóta a közeli kocsma törzsvendégei és játékgépei között tengette napjait a rokkant nyugdíjból.

Zsófi nagy levegőt vett, és becsöngetett. Ákos apja sárga, kampószerű körmeit megvillantva csoszogott ki egy elnyűtt papucsban, kopott mackóban és lyukas atlétában. Zsófi émelyegni kezdett.

- Mit akarsz? - A cigarettát szájában tartva, gyanakvóan méregette az ismeretlen lányt. - Ha a Tóth Jancsi pénzéért jöttél, üzenem annak az undorító fasznak, hogy lesheti, mikor adom meg neki a húszezret!

- Kelemen Zsófi vagyok. Ákossal kell beszélnem.

- Az a kis pöcs téged is megdugott? Eh! Nincs ennek a gyereknek elég baja? Na, mindegy, engem nem érdekel. Nem, nincs itthon Ákoska. Elment valami motort szerelni egy barátjához, de már rég haza kellett volna jönnie! Ez a büdös kölök állandóan késik!

Ahogy ezt kimondta, Ákos tűnt fel az utca végén. Mellette a szürke, vézna anyja a biciklijét tolta. Ákos csak egészen sokára vette észre Zsófit. Amikor megpillantották egymást, kisfiúsan elmosolyodott. Aztán mintha megérezte volna a készülődő vihart és számonkérést, dacosan elfordította a fejét. Zsófi elveszetten, mégis bizakodva várta őket a ház előtt. A fásult anyósjelölt kedvesen invitálta be. A férje persze egyből nekirohant, amint beléptek a lakásba. Hőbörgött és főtt ételt követelt, aztán sértődötten elrohant a helyi kocsmába. Éva rögtön hellyel kínálta Zsófit, miközben feltűnő, gyengéd mosollyal méregette a lány hasát. - Ez az asszony a méhembe lát - gondolta. Néhány feszélyezett mondat után összeszedte minden bátorságát, és előállt jövetele céljával. Ákos fel-lejárkált az előszoba drapp linóleumán. A lába minden fordulónál beleakadt a szobanövényekkel telezsúfolt virágállványba. Ingerülten belerúgott, aztán nyugtatni próbálta magát. Éva derűsen hallgatta fia kétségbeesett kifakadásait. Persze ő is tudta, hogy alig húsz évesen még fiatal ahhoz, hogy családot alapítson, mégis földöntúli érzés öntötte el, amikor belegondolt, hogy az unokája ott lapul annak a vadidegen, sosem látott lánynak a testében. Majd' egy óra, labilis és kibogozhatatlan érzésekkel túlfűtött tanakodás után az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy a lány a gyerekkel együtt odaköltözik hozzájuk, ha az após rosszul fogadja a híreket, Ákos a kezdő autószerelő fizetéséből minden hónapban félretesz néhány ezer forintot a babának, Éva pedig majd segít az újszülött körüli teendőkben.

Zsófi hazaért. Az apja elé állt, és boldogságtól meg hamis ábrándoktól bódultan megtette a nagy bejelentést. Sándor a vártnál is rosszabbul reagált. Kitagadással fenyegetőzött, Istent káromolt és lekurvázta a lányát. Nem tudta kordában tartani az érzéseit. A halántékán pattanásig feszültek az idegek, verejtékezett, a vér csillapíthatatlanul lüktetett az ereiben. Dührohamában előbb Zsófi anyjának ment neki, aztán a lányára támadt. Ütötte, rúgta, ahol érte. A felesége kábultan, az ütlegeléstől hasogató tagokkal próbálta védeni Zsófit. Sándor ingerülten rázta le magáról a sikítozó nőt, és magán kívül rugdalta a csöppnyi életet.

Fertőtlenítőszag töltötte be a levegőt. Zsófi kinyitotta a szemét. Hófehérre meszelt falak vették körül. Ágyban feküdt, kórházi ágyban. Mellette az anyja szuszogott egy képtelenül nagy kötéssel a fején. Néhány percbe beletelt, mire megértette, hol van. A véres farmer és a szakadt fölső szavak nélkül foglalta össze a történteket. Egyből a hasához nyúlt. Amint megmozdult, éles fájdalom hasított a méhébe. A teste kiürült. Elvették a gyermekét! Megölték a gyermekét! Az apja megölte a gyermekét! Hányingerrel és túlvilági fájdalmakkal küszködve szállt le az ágyról. Menekülni akart. Hogy hova, nem tudta. Faképnél akarta hagyni ezt az egész értelmetlen, pusztító világot! Imbolyogva vonszolta ki magát a folyosóra. Amint kilépett a kórteremből, az órák óta várakozó Éva karjaiba rogyott. Ákos anyja hüppögve nyelte a könnyeit. Szorosan magához ölelte és csak ennyit mondott: - Minden rendben lesz. Jön Ákos is. Csak késik.

Kép: freeimages

Várom az észrevételeiteket és az építő jellegű kritikákat.

Ha tetszett, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Kedves Olvasóm!

Egy néhány részes mini sorozattal készülök Neked a következő bejegyzéseimben. Ezekben arról próbállak meggyőzni, hogy minél több esetben vegyél figyelembe környezetvédelmi szempontokat, amikor egy-egy aprócska döntést hozol meg a mindennapjaid során. Hidd el, nem is olyan bonyolult! Egy kis odafigyeléssel már sokat tehetsz azért, hogy egy tiszta, fenntartható világban élhessünk. Íme, a bevezető, amelyben a nemkívánatos műanyag zacskók elhagyása mellett kardoskodom.

Évek óta rendületlenül küzdök azért, hogy minél kevesebb műanyag (és papír) hulladékot termeljek. Múlni nem akaró eltökéltséggel szállok síkra azért, hogy ne terheljük a környezetünket feleslegesen leszakított, néhány percig vagy napig használt műanyag zacskókkal, szatyrokkal. Sokan automatikusan nyúlnak a boltokban, piacokon kifüggesztett műanyag zacskók után, ha pékárut vagy zöldséget, gyümölcsöt vásárolnak. A boltok egy része még manapság is ingyen adja a műanyag szatyrokat. Ezek sok esetben olyan árucikkeket rejtenek, amelyekre valójában nincs is szükségünk, csak minden tervezést nélkülözve, impulzusvásárlásunk eredményeként kerülnek a kosarunkba, nem sokkal később pedig a kukánkba. Amikor a környezeti témák iránt kevésbé érzékeny vevők egy-egy darab élelmiszert külön csomagolt műanyag zacskókban visznek haza, észrevétlenül és akaratlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy a kezelhetetlen mennyiségű műanyag tengerek és óceánok vizét, lakóit, közvetve pedig minket is szennyezzenek. A Greenpeace adatai szerint évente csak Magyarországon 300 000 millió (!!!) zacskó fogy. Szerintetek ennek az irdatlan mennyiségnek mi lesz a sorsa? Egy jelentéktelen kis része a szelektív kukákba kerül, a többi viszont minden gond nélkül szennyezi a körülöttünk lévő élővilágot. 

Mit tehetsz annak érdekében, hogy kisebb legyen a "műanyaglábnyomod"?

Boltban, piacon ne kérj/ ne fogadj el műanyag zacskót, szatyrot!

Évek óta kiürült kenyeres és péksüteményes műanyag zacskókkal, vászonszatyrokkal, hátizsákkal járok vásárolni. Persze nem egyszer otthon felejtem ezeket. Na akkor vagy lefaragok valamit a vásárolandó áruk listájáról vagy nem zacskózok be mindent vagy a kasszát elhagyva púposra tömöm a ridikülöm, esetleg a saját rosszallásomtól gyötrődve használom az adott üzlet zacskóját. Minden egyes vásárlás végén harcos amazonná változom, és kézzel-lábbal tiltakozva ismételgetem, hogy "Nem kérek zacskót!". Az eladók többsége kedvesen teszi vissza az előkészített zacskót a helyére. Néhányan azonban olyan túlbuzgók, hogy a kérésemre fittyet hányva azért "biztos, ami biztos, nehogy összekenjen valamit" bezacskózzák az adott terméket. Ilyenkor a hajam az égnek áll, és bőszen kezdem magyarázni, hogy igyekszem tenni valamit a környezetünkért és ez nekem szívügyem és így tovább. Ha mégsem sikerül megértetnem magam, vesztett csata áldozataként, megsemmisülve hagyom el a boltot.

Nem értem, hogy az eladóknak miért nem az az érdeke, hogy minél kevesebb átlátszó, saját logóval el nem látott, maximum húsz percig életképes, vékony, silány műanyaggal bombázza a gyanútlan vásárlót. Azoknak, akik úgy osztogatják (és nem mellesleg fogyasztják) a műanyagot, mint a cukrot, nem fontos, hogy tíz-húsz év múlva lesz-e tiszta levegő, ivóvíz és termőtalaj? Mert amikor a műanyag mellett tesszük le a voksunk, akkor a távolabbi jövőről is döntünk.

Semmivel össze nem hasonlítható büszkeséggel tölt el, amikor egy üzletben a hároméves kisfiam magabiztosan kezdi el mondani a jól ismert mondatot: "Nem kérünk zacskót!" Ilyenkor bizakodva gondolok arra, hogy a példamutatásom előbbre viszi a világot és az ő korosztálya már felelősebben, zöldebben fog hozzáállni az őt körülvevő környezethez. Bármennyire is úgy tűnik, a tiszta víz, a friss levegő, a művelésre alkalmas föld nekünk, civilizált embereknek nem jár automatikusan! Igazságtalan pazarolni azokat a természeti és mesterségesen előállított erőforrásokat, javakat, amelyek nekünk - szerencsés éghajlati fekvésünk és anyagi jólétünk következtében - részei az életünknek. Azok az emberek is vágynak a szájmaszk nélkül is élvezhető minőségű, tiszta levegőre vagy a kényelmesen használható vízcsapokra, akik a világ kevésbé fejlett, elmaradottabb részein élnek! Amikor legközelebb vásárolni mész, rájuk is gondolj!

Használd újra!

A szeletelt kenyerek műanyag zacskóit eddig a babaszoba kukájában használtuk újra. (Pár hete újra kellett gondolnom az eddig bevett gyakorlatunkat. Erről később még mesélek.) A kiürült jégkrémes dobozokba saját termesztésű gyümölcsöket teszünk, és a szeder, a málna meg a meggy ezekben kerül a fagyasztóba. Emellett a konyhaszekrényünk apróbb alapanyagai (fűszerek, pudingok, kókuszreszelék, szójakocka, kakaó, porcukor ...) is ezekben kapnak helyet. Talán nem annyira esztétikusak, mint a designos tárolórendszerek, de nekünk a csukott szekrényajtók mögött tökéletesen megfelelnek. A kisfiam főzelékeihez vásárolt, fagyasztásra váró friss csirkemell-darabkákat korábban biológiailag lebomló műanyag zacskóba porcióztam, majd miután ezek a zacskók valahol eltűntek, fóliadarabokat használtam csomagolóanyagként. Valahol azonban olvastam arról, hogy a korábban már használt, megállás nélkül szaporodó műanyag zacskók tökéletesek erre a célra, így egy ideje már ezekbe csomagolok.

Cseréld szövetre!

Mivel a költözés miatt megszabadultam a kisfiam pelusozó szekrényétől, a babakuka használatáról is le kellett mondanunk. Felmerült viszont bennem a kérdés, hogy mi legyen az eddig pelusok tárolására használt,  töménytelen mennyiségben újratermelődő kenyeres zacskóval. Jelenleg a nagy kukánkban igyekszem elhasználni a túl kicsi méretű zacskókat. Mert ugye az nem túl gazdaságos, hogy pénzt költünk a szemetünk tárolására szánt kukás zsákra, miközben halmokban állnak a lakásunkban a műanyag zacskók. Törtem a fejem, mit kezdhetnénk velük, hogyan csökkenthetnénk a számukat. És ekkor megszületett az ötlet: vászonzacskókat varratok, amelyekben gyorsabban fognak száradni a kenyerek és a péksütemények, viszont sokkal csinosabbak és környezetbarátabbak lesznek, mint az eddigi műanyagok. Az anyagdarabok már a varrónőnél vannak. Ha kész lesznek, veletek is megosztok egy képet róluk. Emellett előszeretettel gyűröm a táskámba a rövid élettartamú műanyag szatyroknál jóval strapabíróbb vászontáskákat. Nem kell aggódnom amiatt, hogy az alma, a zsemle vagy egy könyv sarka kilyukasztja őket, így megbízható társaim a cipekedős bevásárlásoknál.

Te milyen praktikákat használsz, hogy csökkentsd a műanyag hulladék mennyiségét?

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!