Amikor néhány éve megkérdeztem a tanítványaim, szoktak-e rendszeresen olvasni, a többség hevesen bólogatott. Pár mondattal később kiderült, hogy ez a diákok kilencven százalékánál a Facebook és egyéb internetes oldalak nézegetéséből áll. Tudom, sokunk túlterhelt és korlátozottak a lehetőségeink, ha összefüggő szövegek, mi több, regények olvasását akarjuk becsempészni a mindennapjainkba. De ha nagyon szeretnénk, némi hatékony időkezelési technikával és megfelelő szervezéssel még arra is sort keríthetünk, hogy egy kicsit a könyvtárban is elidőzzünk. Hogy miért? Annak számos oka van. Ezek közül emelek most ki ötöt.

1. Tömérdek könyv közül válogathatok.

A könyvtári állomány több ezerre rúg, így nagy valószínűséggel minden alkalommal találok kedvemre való olvasmányt. Szak- és szépirodalmi művek garmadája vár arra, hogy hazavigyem őket, és a valóságról teljesen megfeledkezve belemerüljek egy képzeletbeli világba. Gyakran előfordul velem, hogy egy kötet kézbe vétele után olyan kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy már a hazafelé vezető után elkezdem olvasni. Míg régebben élvezettel és a (picit) hozzáértők jártasságával lapozgattam a cédulakatalógust, manapság már az online katalógust vagy a polcokon sorakozó köteteket veszem szemügyre, ha keresek valamit. Korábban Müller Péter, Leslie L Lawrence és a szakdolgozataim megírásához nélkülözhetetlen szakirodalmak álltak a kölcsönzési listám élén. Az elmúlt egy-két évben Agatha Christie, Fejős Éva és Tóth Krisztina művei lettek a könyvtári kedvenceim.

2. Hangos könyvek és folyóiratok között is válogathatok.

A könyvtáraknak nemcsak annyi a feladata, hogy kizárólag könyveket bocsássanak az olvasók rendelkezésére. Ha a könyvtárosok haladni akarnak a korral, igazodniuk kell az olvasók megváltozott igényeihez. Számos szekrényt töltenek meg a mi könyvtárunkban is a legkülönbözőbb témájú CD-k és DVD-k. Amikor legelőször böngésztem a katonás rendben sorakozó filmek között, a kétezres évek elejének videókölcsönző hangulata köszönt vissza. Kellemes, nosztalgikus érzés volt. Mivel DVD-t csak egy hétre vihetek haza magammal, jó pár film került vissza nézetlenül eredeti helyére. Gyerekek mellett ugyanis nem olyan egyszerű esténként nyugodtan leülni a kanapéra és mozizni. A legelső kölcsönzött film katartikus hatást tett rám: Coco Chanelt játszotta Audrey Tautou. Zseniális volt. De ne higgyétek, hogy csak könyveknek és filmeknek kerülök a hatása alá! Ha nagy ritkán akad egy szabad órácskám, eltűnök otthonról, és belevetem magam a folyóirat-olvasó egyik foteljébe, hogy teljesen átszellemült állapotban lapozhassam át a kedvenc női magazinom, a Nők Lapját. Ilyenkor csak a kedvenc újságíróim igényes, zamatos cikkei léteznek számomra.

3. Érdekes programokon vehetek részt.

A barátnőmmel a télen egy könyvbemutatón vettünk részt, ahol a szerző Radnóti dedikációiról tartott előadást. Nem mindennapi élmény volt azt hallgatni, hogy anyaggyűjtés közben Fifi néni hogyan és miről mesélt az irodalomtörténésznek. A kisfiammal a felnőtt és a gyerekkönyvtárban is több ízben alkottunk kedves kis kézműves holmikat: Valentin napra szívecskét készítettünk, farsang környékén pedig színes álarcot gyártottunk. A legemlékezetesebb könyvtári programom kétség kívül az volt, amikor egy író-olvasó találkozón személyesen is találkozhattam és megismerkedhettem Vass Virággal. Kedves volt, közvetlen és segítőkész. Nagyon izgultam, mert tudtam, hogy meg szeretném szólítani a beszélgetés hivatalos része után. A szívem a torkomban dobogott, az arcom kipirult és remegett a hangom. A könyvtár hivatalos nyitva tartási ideje már lejárt és mi csak beszélgettünk. Megtiszteltetve éreztem magam, amikor az ismert író és újságíró arra szánta az idejét, hogy gyakorlati tanácsokat adjon nekem ahhoz, hogyan válhasson belőlem is író. Ma is hálás szívvel gondolok vissza a szavaira. Örök emlék marad ez a rendezvény.

4. Tetemes mennyiségű pénzt takarítok meg, miközben példát mutatok.

Hozzávetőlegesen három-négy könyvet olvasok el havonta. Ha ezt beszorozzuk egy átlagos könyv árával, vagyis három-négyezer forinttal, egy év alatt jelentős összeg, közel kétszáz-ezer forint marad a zsebemben. A házfelújítás pénznyelő hónapjaiban pedig nem kell ecsetelnem, milyen sokat számít egy ekkora tétel. Ennyiből pont kijön egy mosogató- és egy szárítógép vagy egy kazán, esetleg néhány négyzetméternyi járólap és csempe. Ehhez az összeghez képest elenyésző a könyvtári tagdíj . És hol van ebben a spóroláson túl a példamutatás? A legfrissebb szerzeményeim mindig megmutatom a kisfiamnak, akinek mindennapos látvány, hogy az anyukája könyvvel a kezében járkál a lakásban és minden alkalmat megragad arra, hogy legalább néhány percet olvasással töltsön a nap során. Amellett, hogy aktív látogatói vagyunk a gyerekkönyvtárnak és minden este mesélünk a kicsikénknek, a szülői minta segít legjobban abban, hogy olvasó, művészetre, kultúrára érzékeny felnőttet neveljünk a gyerekeinkből.

5. Jó fej könyvtárosokkal ismerkedem meg.

A könyvtárosok már névről ismernek, én is őket, az utcán sem megyünk el köszönés nélkül egymás mellett. Magán jellegű témákról is váltunk néhány szót, tanácsot és segítséget kérünk egymástól. Nyitottak vagyunk egymás felé, így nem  is csoda,hogy amikor átlépem a könyvtár küszöbét, olyan érzés tölt el, mintha hazamennék. Élvezem a csendet vagy éppen a lopott, pletyizős perceket. Ha kell, könyveket, filmeket ajánlunk egymásnak, ha kell, egy kicsit kerítőnek állunk vagy cinkostársakként titkos meglepetések szervezéséhez szükséges, nélkülözhetetlen infók után kutakodunk.

Láthatod, könyvtárba járni jó. Te mikor mész legközelebb?

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Amikor az ember még csak tervezgeti a gyermekvállalást, a valóságtól teljesen elrugaszkodott elvárások és illúziók alakítják az anyaságról alkotott véleményét. Ezek alapján az anyák szentek, higgadtak és türelmesek; a gyerekek pedig szófogadóak és empatikusak. Az én lelki szemeim előtt is egy rózsaszín köd lebegett, hiszen a saját gyermekeim születése előtt kisbabát csak elvétve, távolról és rövid ideig láttam. Onnantól kezdve, hogy megszülettek a gyermekeim, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Kétség nem fér hozzá, hogy ők adnak értelmet az életemnek, néhány dolog hiányát időnként azonban nehezen viselek.

1. Alvás akkor, amikor én akarom

Nem vagyok nagy kávéfüggő, de a szülések előtt egy-egy fél kávét elszürcsöltem reggelente. Aztán megszületett a kicsikém, és az éjszakai programunk szerves részévé vált a mérlegezés, szopiztatás, mérlegezés, büfiztetés, tápszerkészítés, büfiztetés, peluscsere, altatás. Szóval csak a szokásos kisbabás rutinokat követtük, én viszont hetekig zombiüzemmódban töltöttem minden napot, mert a szoptatás miatt nem mertem kávét inni. Amikor már hetek teltek így el, és a férjemmel összekevertük a napokat és nem tudtuk eldönteni egy adott dologról, hogy csak álmodtuk vagy tényleg megtörtént, iszonyatosan irigyeltem a férjem, amiért a napot egy jó erős feketével kezdte. Aztán egy bő hónap után nem volt már szükség a tápszeres pótlásra, a kicsikénk pedig átaludta az éjszakát. Onnantól kezdve kisimultak az idegeim, a kávézással viszont még jó pár hónapot várnom kellett. Ezek után már rutinosan tartottam az alváshiánytól a második kisfiam születése előtt. Tisztában voltam ugyanis vele, hogy míg az elsővel napközben bármikor lefekhettem én is, a majdnem kétéves nagyobbik gyermekem nem fog  sok időt hagyni a pihenésre. És ez így is történt. A napközbeni szunyókálásokról le kellett mondanom, viszont a kisebbik fiam is nagyjából két hónaposan már ügyesen aludt éjszakánként. Vele együtt pedig én is.

2. Csend, nyugalom, magány

Akik ismernek, tudják, hogy alapjában véve csendes és halk szavú vagyok. Szeretek magányosan elvonulni egy jó könyvvel egy csendes sarokba és kizárni magam a külvilág eseményeiből. Irtózom mindenfajta zajtól, hangosabb beszédtől és fülsiketítő ricsajtól. Na, hát amikor az elvarázsolt bölcsész anyuka szembesül azzal, hogy nem sok csendben és nyugalomban lesz része két gyerek mellett, az egy érdekes pillanat. Korábban már említettem, milyen nehezen viseltem, amikor általános iskolásokat kellett tanítanom. Felállt a hátamon a szőr, amikor esett az eső és a gyerekek nem mehettek ki az udvarra rohangálni. Az aulában futkosó és kiabáló alsósok és felsősök némi túlzással élve az idegi kimerülés szélére sodortak. Zavart és fárasztott, amikor mindenhonnan csak a zsivaj áradt. Amikor otthon is megállás nélkül, a hét minden napján ugyanebben van részem, akkor vágyódom el legjobban az épülő kertes házunkba. A panel négy fala közé szorulva esetenként agyrémként élem meg a be- és az összezártságot. Így aztán bizakodással töltenek el azok az órák, amelyeket mostanában a leendő otthonunk kertjében töltünk. A nagy fiam remekül lefoglalja magát a sóderkupac tetején, mér, fúr, farag, dolgozik. A kicsi a homokkupacot veszi birtokba, kezdi felfedezni a körülötte lévő világot, motorozni próbál, göröngyöket szorongat a kezében és a fűben totyog.

3. Önállóság

Soha nem tartoztam az autonóm, feminista nők közé, akik családot és minden egyebet félretéve önmegvalósítanak. Azt viszont meg kellett szoknom, hogy egyéni és a férjemmel közös programot is csak úgy szervezhetek, ha legalább egy ember rábólint a tervemre, de ha kettő, az még jobb. Fodrászt, kozmetikust legalább két emberrel egyeztetek, mire meg tudunk állapodni egy olyan időpontban, amely mindenkinek megfelel. A férjem minden esetben támogat és segít, ha valahová el szeretnék menni vagy ha a barátnőimmel beülnék a cukrászdába egy kis lelkizésre. A nagyik is kiveszik a részüket a gyerekfelügyeletből. Köszönet és hála mindannyiuknak ezért! Félreértés ne essék, össze teszem a kezem, hogy a rokonok időbeosztásának összeszervezése a legnagyobb gondom, mert tudom, hogy másoknak milyen nehéz bármit is megoldani mamák nélkül. Becsüljétek meg a segítségetekre siető, megbízható barátokat és rokonokat, mert ők valóban aranyat érnek, amikor az ember egy rövid időre kiszakadna a gyereknevelés cseppet sem egyszerű mókuskerekéből!

Neked mi hiányzik legjobban, mióta anya lettél?

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Kizárt, hogy egy nő élete során legalább egyszer ne legyen elégedetlen a korával. Amíg tini, szívesen öregítené magát, hogy komolyabban vegyék és hogy az idősebb fiúk figyelmét is magára vonzza. Amint pedig elkezdenek neki "Csókolom"-mal köszönni, egyből arcának jelentéktelen méreteket öltő ráncait kezdi vizsgálni és elkezdi siratni a múló fiatalságot. Ha már szült egy/ két/ három vagy több gyermeket, egykor ruganyos és feszes teste puhává és lazává válik. Ilyenkor időnként irigykedve méregeti a fiatalabb lányok vékonyabb derekát. Hogy is van ez?

Ha a saját testem figyelem, én is találok itt-ott némi kivetnivalót rajta. Még néhány - szülés után rajtam maradt - kilótól meg kell szabadulnom. A szoptatás befejeztével és a szép lassan ledolgozott kilókkal onnan is fogytam, ahonnan nem szerettem volna. A homlokom közepén van egy túl mély barázda. Az évekig viselt fogszabályzó hatása mára köddé vált. A bőröm érzékeny, a hajam száraz, őszül és hajvasaló nélkül nem túl szalonképes.

Mégis olyan időszakát élem az életemnek, amikor jóleső elégedettséggel tölt el a korom és az ezzel járó élethelyzet. Hála a jó égnek kinőttem a kiskamaszok mai szemmel eszméletlenül irritáló időszakából. Amikor az utcán ezzel a korosztállyal találkozom, a hideg futkos a hátamon. Ezek a 12-13 éves kislányok és kisfiúk rendíthetetlenül meg vannak győződve arról, mennyire nőiesek, illetve férfiasak. A mozdulataik, a gesztusaik túlzóak, nem őszinték. Még keresik önmagukat, ez pedig azzal jár, hogy többnyire idegesítő mértékben megjátsszák magukat. (Többek között ez az egyik oka, amiért lehetőleg nem dolgozom általános iskolában, ellenben nagyon szeretek középiskolásokat tanítani.) Én magam is egy irritáló kiscsaj voltam, aki roppant fontosnak érezte magát, miközben egy jelentéktelen kis szürke egér volt. Később, a gimiben szépen elkoptak a felesleges, teátrális sallangok. Ezek helyét a világmegváltó álmok és tervek vették át, amelyek az évek múlásával egyre konszolidáltabbá és hétköznapibbá váltak. (Bár arról még nem tettem le, hogy minél több embernek mutassak utat ahhoz, hogy egy tisztább, biztonságosabb bolygón élhessünk.)

A húszas, gyermektelen korosztály függetlensége, önállósága és szabadsága hébe-hóba némi irigységet vált ki belőlem. Egyszer-kétszer jó lenne anélkül kitenni a lábam a lakásból, hogy előtte egy/ két gyerekkel azon veszekedjek, hogy vegyék már fel végre a kabátot, aztán koszos cipővel ne rohangáljanak vissza minden vacakért a lakásba. Persze néha én is csinálok gyerekmentes programot, ilyenkor viszont minden esetben legalább egy mama vagy a férjem tesz nekem szívességet azzal, hogy a gyerekekre vigyáz. Egy-egy küzdelmesebb nap után azonban arra gondolok, milyen hálás lehetek azért, hogy nekem már van férjem, két gyönyörű, okos, ügyes, egészséges gyerekem, lakásom és munkám. Régi igazság, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Amikor irigykedve tekintünk egy csinos, ápolt nőre, csak a felszín egy csekélyke szelete tárul elénk. Közben pedig nem tudhatjuk, milyen harcokat vív a mindennapok során azért, hogy állást szerezzen, ne magányosan feküdjön le minden este vagy hogy végre édesanya lehessen.

Harmincegy évesen élvezem, ahogy a dolgok egyre jobban és jobban letisztulnak körülöttem. Nem egyik napról a másikra, de apránként átalakult az értékrendem. Bár még mindig túl sokat rágódom bizonyos dolgokon és túl gyakran tartok mások véleményétől, rengeteg görcstől és indokolatlan összehasonlítgatástól szabadultam meg az elmúlt években. Egyre jobban megismerem önmagam és nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kiegyensúlyozott személyiséghez a megfelelő önismereten át vezet az út. Pontosan tudom, mit akarok, mit nem akarok, mire hogyan reagálok és mit hogyan kerülhetek el. Talán nagy szónak tűnik, mégis úgy érzem, hogy a mögöttem lévő - minden nappal, minden évben gyarapodó - tapasztalattal bölcsebb lettem, mint fiatalabb koromban voltam. Már képes vagyok egy adott jelenséget több nézőpontból is megvizsgálni. Talán azt is mondhatom, hogy olykor-olykor háttérbe szorul egoista mimóza énem és mások szempontjaira is képes vagyok figyelni. Időnként persze még belefutok egy-egy rázós helyzetbe, de próbálom tudatosítani magamban, hogy az ember egész életében alakul, változik, fejlődik. Én is.

A harmincon felüli korosztályok vágyairól és félelmeiről egyelőre nem tudok beszámolni. Azt viszont tudom, hogy bármilyen nehézségekkel és bármennyire ránccal is kelljen tíz év múlva szembenéznem, szeretném minél többször megélni a pillanatok szépségét és megismételhetetlenségét. Talán ha jobban el tudnánk fogadni önmagunkat és a korunkat, több magabiztos, kiegyensúlyozott, derűs nő mosolyával találkoznánk közértben, munkahelyen, iskolában, vonaton. Légy büszke magadra és az eddig megtett utadra! És soha ne feledd: egyedi vagy és megismételhetetlen. Egy igazi csoda.

És te mennyire vagy elégedett a koroddal?

Képek: pexels

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A költözésig hátralévő heteink vészesen fogynak. Ha tehetem, belevetem magam minden egyes kicsorduló szekrényünk tartalmának áttanulmányozásába és megállás nélkül azon töröm a fejem, vajon mit lehetne még kidobni. Ha követitek a blogom, tudjátok, hogy az esztelen, mértéket nem ismerő túlköltekezés elkerülése a vesszőparipám és ahol tudok, síkra  szállok azért, hogy minél többen elkerüljék a felesleges vásárlásokat és az ezekkel járó, környezetkárosító mellékhatásokat. Természetesen időnként én is elcsábulok egy-egy üzletben vagy piacon és olyan terméket vásárolok, amelyről rövid időn belül kiderül, hogy valójában semmi szükségem sincs rá. Az impulzusvásárlások alkalmával betárazott holmik aztán remekül leszívják az ember energiáját, elfoglalják az aprócska teret, amivel a lakásunkban gazdálkodunk, nem mellesleg pedig bűntudatot keltenek a feleslegesen kidobott pénz, no meg az ezzel járó környezetszennyezés miatt. Kegyelmezni viszont nem szabad nekik.

Az új házunkban semmi keresnivalójuk azoknak a dolgoknak, amelyek majd' tíz éve érintetlenül hevernek a szekrényekben, fiókokban. Hiába tudom, hogy már soha nem fogok bizonyos tárgyakat a kezembe venni, némelyiküktől bizony fájó szívvel válok meg. Ilyen többek között az a Cindy Crawford videókazetta, amelyet a gimis barátnőmtől kaptam, akivel azóta nem igazán tartjuk a kapcsolatot, mert mindkettőnket más irányba sodort az élet. És a mára használhatatlanná vált walkmanről, képeslapokról vagy a hajdanán menőnek számító söralátétekről még nem is beszéltem. Aztán ott vannak még azok a papírdarabok, amelyek már a férjemmel közös életünk egy-egy emlékét őrzik: belépőjegyek, nyaralások alkalmával bezsákolt prospektusok, különleges romantikus vacsorák blokkjai. A szívem egy kicsit minden egyes kidobott kis vacak kukába hajításával megszakad, de az eszem pontosan és hidegen tudja, hogy úgysem fogom nézegetni ezeket az elkövetkező évtizedekben.

A ruhás szekrényeimmel túl sokat nem kell bíbelődnöm. Egyrészt igen szerény a ruhatáram, másrészt a közelmúltban átestem egy komolyabb ruhaszelektáláson. Azokat a farmereket, fölsőket, pulóvereket, amelyeket már nem használok, egy sokgyerekes nagycsalád kapta meg anyukám ismerősei közül. A cipőim szintén néhány hónapja válogattam át. A még használhatóak szintén ehhez a családhoz kerültek, a teljesen elkoptatott, eltöredezett talpú csizmák és a sokadszorra is elszakadt szandálok pedig a kukában végezték.

A gyerekruhákat három-négy havonta átválogatom. A nagyobbik fiam kinőtt ruháit félreteszem és arra várok, hogy a kicsi belenőjön. Amikor pedig a kisebbik fiam sem tudja már ezeket hordani, bezsákolom a számunkra már használhatatlan holmikat. A ruhakupacok folyamatosan nőnek. Néhány hete végül eljutottam a csecsemő tanácsadóba, ahol a védőnők örömmel fogadták a több szatyornyi gyerekruhát. Sajnos mindig vannak olyan hátrányos helyzetű családok, ahol problémát okoz a kisebb gyermekek ruháztatása. A falatnyi bodyk és rugdalózók tehát jó helyre kerültek. Felszabadító érzés volt megválni az évek óta rakosgatott holmiktól.

A gyógyszeres dobozunk is rendszeres szelektáláson szokott átesni, így most ezzel sem volt túl sok gondom. Két kicsi gyerekkel  havi szinten jelentős összegeket hagyunk a gyógyszertárban. Ezeket a kemikáliákat aztán többnyire néhány napig használjuk, eltesszük a többi gyógyszer közé, és a szavatossági idő lejárta után szinte érintetlenül visszük őket vissza a gyógyszertárba. (Nem a kukába dobjuk és nem a lefolyóba öntjük ezeket, hiszen veszélyes hulladéknak minősülnek.) A lázas selejtezés közben olyan orrcseppre és lázcsillapítóra bukkantam, amelyeket egy évesnél fiatalabb csecsemők még egy darabig használhatnak, Ezeknek az üvegcséknek és gyógyszeres leveleknek is az lesz a sorsa, mint a babaruháknak és babajátékoknak: beviszem őket a védőnőkhöz, és megkérem őket, hogy találjanak nekik gazdát.

A fürdőszobánk hemzseg az alig használt piperecikkektől. Hétköznapokon nem szoktam sminkelni magam, így a felhalmozott szempillaspirálok, szemhéjpúderek, rúzsok és körömlakkok is annyira elöregednek a polcomon, hogy ha nagy ritkán magamra kenem őket, irritálják a szemem és a bőröm. Valamiért még mindig abban hiszek, hogy egyszer majd nagyon fontos lesz, hogy kifessem a szemem vagy a szám, így egyelőre ezektől még nem válok meg, újakra pedig - mivel tudom, hogy úgysem fogom használni őket - sajnálom a pénzt. Ördögi kör, igaz? A kettőt fizet, hármat kap akciók során bespájzolt tusfürdőim - amelyekről időközben derült ki, hogy nem az én bőrtípusomnak valók -a helyi hajléktalanszállóra fognak majd kerülni egy ismerősöm jóvoltából.

A konyhaszekrényünk átláthatóságába vetett igyekezetünk folyamatosan csődöt mond. Mivel nem látjuk, mink van, állandóan újabb és újabb zacskókat és dobozokat veszünk az egyes ételcsoportokból. Mire azonban megtaláljuk a korábban vásárolt alapanyagokat, azoknak már réges rég lejár a szavatosságuk. A napokban nézegettem a pudingokat, puffasztott búzaszeleteket, aszalt gyümölcsöket. Fel voltam készülve arra, hogy a fél polc tartalmát hajíthatom a kukába, de csupán három lejárt zacskót  találtam. Mivel az ételpazarlást a legnagyobb (környezetre káros) bűnnek tartom, az új konyhámat szeretném a mostaninál jóval átláthatóbban és fegyelmezettebben megszervezni, rendben tartani.

A szekrényeink és a polcaink szépen lassan tehát ürülnek. A felesleges vackaink egy része, mint láttátok, tovább lett ajándékozva. A kisebbik fiam kiságya és pelusozó szekrénye az interneten keresi gazdáját. Amikor eljön a költözés napja, a lehető legkevesebb lomot akarom átvinni az új házunkba és az új életünkbe. Környezet- és pénztárcabarát okokból az új otthonunk falai között is azon fogok dolgozni, hogy minél ritkábban adjam be a derekam egy-egy hívogató akció láttán és minél kevesebbet vásároljak.

Téged milyen tárgyak túrnak ki a lakásodból?

Képek: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az elmúlt hetekben, hónapokban három alkalommal is kórházba kerültünk a kisfiammal. Most a második bentlétünk alatt megfogalmazott, kissé vitriolos hangú összefoglaló következik. Magyar egészségügy, 2017!

Akinek kisgyermekei vannak, bármikor átélheti azt a szívfacsaró érzést, hogy a gyerekorvos kórházi bentfekvésre ítéli őket. Mire lehet ekkor számítani? Sok könnyre és gyötrődésre, no meg néhány biztató, kedves szóra.

1. Lelkileg a padlóra fogsz kerülni.

Erre a legnehezebb, vagy talán helyesebb úgy mondanom, képtelenség felkészülni. Szülőként a szokványos mindennapok mellett is lehetnek nehezebb időszakaink, amikor viszont a gyereked egészségéről van szó, hamarabb kap el a kétségbeesés, a bénult tehetetlenség, a kiszolgáltatottságotok felett érzett düh, a sírás és a csüggedés. Valószínűleg minden, gyermekével kórházban fekvő anyuka átél egy-két mélypontot, amikor a félelemtől és aggodalomtól meggyötörve egyszer csak eltörik a mécses, és egy észérvekkel apróságnak tűnő jelenet miatt mélyről feltörő, csillapíthatatlan zokogásban tör ki.

2. Készülj önellátásra!

Rutinos kórházba járóknak a szeme sem rebben, a készületlen szülőt azonban megdöbbenti, hogy az égvilágon mindenről neki kell gondoskodnia. Értem ez alatt az evőeszközöket, poharat, WC papírt, pelenkázó felszerelést, napi táplálékadagot (ha a gyereked nem kényeskedés, hanem ételallergia gyanúja miatt nem ehet kórházi kosztot), gyümölcsteát (ha nem akarsz még este tízkor is a koffeines feketet teával itatott gyereked lecsillapításával bajlódni), kézfertőtlenítőt és szappant. Ha vállalod, hogy minden egyes kilincs megfogása után hosszasan dörzsölgeted a kezeid a csap alatt (a saját zsebből vásárolt fertőtlenítőkkel), talán szerencséd lesz és semmilyen hányással/ hasmenéssel/ lázzal járó fertőzést nem szedtek össze, mire nagy nehezen hazaengednének benneteket.

3. Az orvosok jó része nem tájékoztat részletesen a gyereked állapotáról.

Propaganda plakát ide, betegjogi maszlag oda, a XXI. század elején még mindig ott tartunk, hogy a leterhelt orvosok futnak a saját dolguk után ahelyett, hogy érdemben beszámolnának a gyereked aktuális állapotáról.  Te pedig örülhetsz, ha valamennyit konyítasz a latinhoz és otthon vagy a legkülönfélébb diagnózisok és gyógyszerek arzenáljában, mert így van esélyed arra, hogy a vizit során elhangzó szakmai szóváltásból levonhass valami halvány következtetést a gyereked állapotáról. Az ember egy idő után aztán megedződik, előre összegyűjti a kérdéseit és bátran fel is teszi őket az éppen vizitelő orvosnak. Az azonban egy percig sem biztos, hogy kielégítő választ fog kapni. Ha szerencséd van, elvétve találkozhatsz olyan doktor nénikkel és doktor bácsikkal, akik türelmesen, higgadtan - bár időnként fáradtan és elcsigázottan - minden anyukának alaposan elmagyarázzák az aktuálisan zajló vizsgálatokat, eredményeket  és udvariasan válaszolják meg a felmerülő kérdéseket. Milyen jó lenne, ha több ilyen együttérző, gyerekbarát orvos választaná hivatásának a gyógyítást!

4. Pihenni szinte semmit nem fogsz.

Modern uniós pályázatok dacára valószínűleg több ágyas szobában helyeznek el, ahol több kisgyerek és anyuka napi ritmusát és igényeit (TV, hangerő, telefon, zenélő játék, délutáni és esti alvás, "kaszinózás"...) kell összehangolni. Nem lesz egyszerű. Akárcsak nem elfeküdnöd magad a külföldi kórházakból megörökölt, pontosabba leselejtezett, egykor hihetetlenül modernnek ható ágyakban. Emellett egyéb, a mindennapi teendőidtől távol álló feladatok is rád hárulnak majd. Az egy dolog, hogy teljes egészében neked kell ellátnod a kicsikéd. De emellett fel kell csapnod ápolónőnek is. A reggel kiosztott, egész napra tervezett gyógyszeradagok beadása teljes egészében a te kötelességed lesz. És mi történik, ha a folyamatos pelenkacsere és lázmérőzés közben elfelejtesz egy adagot beadni? A lehető leglekezelőbb módon kéri majd ezt számon rajtad az egészségügybe belefáradt, kiégett nővér.

5. Ne sok együttérzésre számíts!

És itt el is érkeztünk a legfájóbb és legigazságtalanabb ponthoz. Amikor az ember olyan kiszolgáltatott helyzetben van, hogy mások döntik el helyette, kimehet-e sétálni, alhat-e még, kaphat-e már lázcsillapítót, leszívják-e a váladékot a gyereke orrából, az lenne a legkevesebb, hogy némi biztató, babusgató hangot üssenek meg a kórházi dolgozók. Persze, tudom, a személyzetnek is megvan a maga baja, le vannak terhelve, megbecsülés nélkül gályáznak nevetségesen alacsony bérekért, miközben hatalmas felelősség nyomja a vállukat. Azzal viszont jó lenne, ha tisztában lennének, hogy az elkeseredettséggel és szorongással teli, kórházban töltött napokban az ember sokkal érzékenyebben reagál  egy-egy szemforgatásra vagy ingerültebb reakcióra. Szerencsére azért mindenhol akad néhány segítőkész, odaadó, elhivatott nővér, aki angyali jósággal és őszinte együttérzéssel fordul a gyermekek felé. Ők azok, akik nem háborodnak fel, ha kérsz tőlük valamit és megállás nélkül lótnak-futnak, hogy megkönnyítsék a kórházi napokat. Köszönet nekik ezért!

6. Néhány nap alatt kialakul a napirended.

Bármennyire is igyekszel tartani az otthoni menetrendet, valamilyen mértékben borulni fognak a jól bejáratott tevékenységek és programok. Aztán pár nap elteltével találsz magadnak olyan útvonalat, ahol tologathatod a babakocsit és ki tudsz magadnak választani olyan időpontot, amikor aránylag zavartalanul vonulhatsz félre a mellékhelyiségbe. Észrevétlenül elkezdesz otthonosan mozogni a klórszagú helyiségekben és megtanulod a nővérek keresztnevét. Amikor ez bekövetkezik, megrémülsz, majd elkezded számolgatni a bekerülésetek óta eltelt, egymásba folyó napokat és vergődve vágyódsz haza, a saját otthonodba, a saját rutinjaidba.

Kíváncsian várom egészségügyben dolgozó és egészségügyi ellátást valaha is igénybe vett olvasóim véleményét.

Képek: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaidal is!

Minden jog fenntartva!

Imádok enni. Élvezem a habzsolást, a dúskálást a finom falatokban. Számomra jutalom, ha egy-egy ínycsiklandó fogással degeszre tömhetem magam. Az étel maga az élet. És most valahogy mégsem csillan fel a szemem, amikor elém teszik az ebédet vagy a vacsorát.

Újra kórházban vagyunk a kisfiammal. Ugyanaz a kór támadta meg, amely az ősszel is. Ezúttal nem volt olyan nagy a baj, a felépülés viszont jóval lassabban halad. Négy nap után most tartunk ott, hogy el lehetett kezdeni azt a terápiát, amely a gyógyulás célegyenesébe fordítja át az állapotát. És ez az éremnek csak az egyik oldala.

A másik az, hogy bármennyire is igyekeztem ridegen és távolságtartóan viszonyulni a mai naphoz, nem sikerült. A férjem nem mindennapi születésnapot ünnepel ma és mi ahelyett, hogy a titokban készített meglepetését forgatnánk, egymástól elszakítva, külön töltjük ezt a napot. Tudtam, hogy a kisfiam nincs még olyan állapotban, hogy hazamehessünk, mégis túlzó optimizmussal bíztam benne, hogy ma kiengednek bennünket. De nem így történt! A vizit során nem tudtam uralkodni az érzéseimen és az orvos meg a nővérek előtt bőgtem el magam, amiért nem lehetek a férjem mellett, amikor az anyósomnál felvágja a család a szülinapi tortát. Természetesen nekem is a gyermekem egészsége a legfontosabb, de nemcsak anya vagyok, hanem feleség is. Ilyen különleges alkalmakkor, a szerelmem életének jeles mérföldköveinél pedig kimondottan vágyom arra, hogy mellette lehessek.

Elkeseredtem és csalódottan vonultam félre délelőtt a kisfiammal egy kis babakocsis levegőzésre. Leültem egy padra, és az arcomat a tenyerembe temetve gyötrődtem, amiért ez az egész most így alakult. Aztán ma délután legörbülő szájjal, keserű szájízzel és összeszűkült gyomorral megettem azt a tortaszeletet, amelyet behozott a férjem. Megrágtam, lenyeltem, és közben végig elkerült a gasztronómiához köthető, túlcsorduló boldogság. Fogyókúrát akartam? Hát, most megkaptam. De azért remélem, hogy jövő héten, amikor a nagyobbik fiam három éves lesz, a gondoktól megszabadulva közösen habzsoljuk majd az ünnepelt tortáját. Addigra talán majd az étvágyam is visszatér...

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A házfelújítás pénznyelő, újabb és újabb nehézségeket kitermelő hónapjaiban felmerült bennünk ideiglenesen egy olyan "albérlet" lehetősége, ahol néhány hónapig internet és TV nélkül maradnánk. Kibírnánk? Hát persze. Emberpróbáló lenne? Nem feltétlen.

Húszas éveim elején, amikor az internet azért már beköltözött az átlagos magyar családok otthonába, öt hónapot töltöttem Németországban. Az első másfél hónap internet és számítógép, TV nélkül telt. Aztán meglátogatott a férjem és a méretes hátizsákjából elővette az első saját laptopom. Onnantól kezdve a férjem itthon látott rutinját folytattam én is: a reggeli kávé mellé elmaradhatatlanul jelen voltak a különböző híroldalak is, esténként msn-en beszélgettünk, utána pedig éjszakába nyúlóan próbáltam bepótolni az aktuális sorozatom elszalasztott részeit.

De mi történt az ezt megelőző másfél hónapban? Igazából már magam sem emlékszem. Vittem magammal egy két kötetes Leslie L Lawrence könyvet meg - már az itthoni vizsgákra készülve - pszichológia és nyelvjárástan cikkeket. Ez utóbbiakat szerintem elő sem vettem. De hogy akkor mégis mivel töltöttem az egyetem mellett az időm, már nem emlékszem. A férjemmel a magyar telefonomon beszéltünk talán hetente, két hetente egyszer. Nagyjából ilyen időközönként skype-oltam vele egy internetkávézóból, ahol többnyire mindig akadt valamilyen technikai nehézség.  Német drámákat olvastam minden héten egy szemináriumra és talán készültem a kinti vizsgákra is. Hétvégénte a többi cserediákkal találkoztam és kirándultunk, együtt ebédeltünk az egyetemi menzán, sütit sütöttünk, elmentünk közösen bevásárolni, sétálni vagy mozizni. Egy szóval volt élet internet nélkül is. Nem az okostelefonjainkba bújtunk bele, nem szelfizgettünk, nem posztolgattunk, nem lógtunk a Facebookon megállás nélkül, hiszen ezek akkoriban még nem is léteztek. És így utólag visszagondolva azt érzem, sokkal nyugodtabb volt az életünk. Ki-ki amit egy kirándulás során lefotózott, azt pen drive-on kicseréltük egymás között, aztán egyet-kettőt ezek közül elküldtem a szüleimnek és a barátaimnak az egyetemi gépteremből. Rajtuk kívül ki mást is érdekelt volna, hogy mi történik velem?

Az előttünk lévő összes generáció és még egy pár évvel ezelőttig mi magunk is meg tudtuk szervezni az életünket internet nélkül is. Még a kétezres évek elején is járkáltam hetente a postára, mert leveleztem az unokatesómmal és a sakktáborban megismert bel- és külföldi lányokkal. Ha utazni akartunk valahová, kimentünk a busz- vagy vasútállomásra és szépen kiírogattuk a menetrendet, GPS és folyamatos telefonos egyeztetés nélkül is odataláltunk, ahová elindultunk. Ha szélesíteni akartuk a főzőrepertoárunkat, szakácskönyvet vettünk, ha a hírek iránt érdeklődtünk, betértünk az újságoshoz és valószínűleg több könyvet olvastunk, mint az utóbbi években. Úgy érzem, manapság egyre nagyobb mértékben anyátlanodunk el egy-egy új helyzetben, ha nincs velünk az okostelefonunk és a Google meg a Wikipédia nélkül teljesen tehetetlennek érezzük magunkat. Nem biztos, hogy jó ez az irány, amely túlságosan is nagy mértékben tesz minket gépektől függővé.

Két gyerekkel és majdnem egy évtizeddel a németországi félévem után nap mint nap azon kapom magam, hogy akarva akaratlanul a kezemben tartom a telefonom és feltűnően sűrűn oldom ki a billentyűzárat, hogy megnézzem, keresett-e valaki. Aztán furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy hányan lájkolták a bejegyzést, amit kiraktam a Facebookra, írtak-e hozzászólást... És csak görgetem minden szabad percemben az üzenőfalon megjelenő, teljességgel érdektelen bejegyzéseket. Azt feltételezem, nem érdekel, hogy ki milyen táskát vett magának, milyen cukin pózol a gyerekével, milyen átszellemült idézetek tükrözik a lelki állapotát vagy milyen fényképről vagy videóról feltételezi, hogy vicces vagy éppenséggel megható. És közben mégis valahogy képtelen vagyok elszakadni az öntömjénező, énmarkát építő bejegyzésektől. Hogy miért, nem tudom. Az viszont biztos, hogy legalább ötször elhatároztam, hogy egy napig nem nézegetem, mivel szórakoztatják magukat az ismerőseim. Mi sült ki belőle? Sorozatos kudarc. Nem bírtam, pontosabban fogalmazva inkább nem akartam lemaradni semmiről. De könyörgöm, miről is maradtam volna le? Rácsos ágyban gügyögő babákról, reggeli kávékról vagy gyűlöletkeltő cikkekről? Túl sok időt töltök a Facebook társaságában és ez egy ideje zavarja a racionális, józanabbik énem, ezért nagyjából egy hete arra kényszerítettem magam, hogy déli tizenkettő előtt nem csekkolom az ismerőseim. Ez a szabály egészen jól működik, dél után viszont elszabadul a pokol és nem akar ereszteni a közösségi háló.

Ha beköltözünk az átmeneti otthonunkba, szeretnék jóval tudatosabban gazdálkodni az időmmel. A napi taposómalom néhány szabad percében telefonozás helyett igyekeznék jobban figyelni a környezetemben lévőkre, több minőségi időt töltenék családtagokkal, barátokkal (bár utóbbiak jelenlétében nem szoktam a telefonomba merülni). Ha facebookozás helyett gyakrabban hívnám fel a szüleim vagy a barátaim, értékesebb kapcsolatok ápolása venné át a bóvli ismeretségek helyét. Több könyvet olvasnék és talán gyakrabban megvenném a kedvenc női magazinom is. Ha valamit mégis meg szeretnék nézni az interneten, azt rokonoknál vagy a könyvtárban ingyen meg tudom majd tenni. A többórás, céltalan böngészés tehát megszűnik és talán sikerül majd a pillanatnak - és nem a pillanat megörökítésének és megosztásának - átadnom magam. Puritánságot, letisztultságot, ttermészetesebb életritmust, csendet és nyugalmat várok ezektől az internetmentes hónapoktól. Aztán hogy mi történik, ha beköltözünk az új házunkba és beköttetjük az internetet, az akkor majd egy újabb bejegyzés témája lesz.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A boltok már napok óta rózsaszín szívecskékkel aggatják tele kirakatjaikat, az ügyeskezű lányok, asszonyok valószínűleg már elkészültek szerelmes meglepetéseikkel, egy-két férfi pedig talán úgy tervezi február 14-ét, hogy útba ejt egy virágboltot vagy beszerez egy tábla csokit. Valentin napon a szerelmesek igyekeznek egy pici (vagy már-már giccsbe hajló) romantikát csempészni a szürke hétköznapokba.

Mint minden ünnepnek, a Valentin napnak is van néhány erősen extrovertált élvezője. Számukra február 14 kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy a közösségi hálón elárasszák az üzenőfalunkat a szerelmüktől kapott ajándékok fotóival. Hogy eközben hol marad az ünnepek lényegét adó misztikum és meghittség, persze más kérdés. Sokszor lehetett hallani korábban, hogy ami nincs rajta a Facebookon, az nem is létezik. Azóta viszont több ízben bebizonyosodott, hogy egyes személyek és hírcsatornák szánt szándékkal manipulálják a közösségi háló tagjait. Ettől függetlenül, ha szingliként naphosszat mások szerelmes üzeneteit kellene olvasgatnom, valószínűleg nem hinnék nagyobb meggyőződéssel az örök szerelemben.

Szembemenni a megszokottal és a többség meggyőződésével sosem egyszerű feladat. Az előbbi csoporttal szemben azonban van néhány fecske, aki, bár nem csinál nyarat és nem veri nagy dobra, de harmonikusan, kiegyensúlyozottan osztozik szerelmével élete örömteli és bánatos pillanatain az év szinte valamennyi napján. Ők azok, akik rendelkeznek megfelelő mennyiségű önbizalommal ahhoz, hogy tudják, nem szükséges mások elé tárni és lázasan bizonygatni szerelmük mélységét, ezért nem is teregetik ki magánéletük legintimebb pillanatait.

Hogy ma Magyarországon a Valentin napot számon tartó vagy bojkottot követelő tábor van-e többségben, nem tudom. Arra viszont tisztán határozottan emlékszem, hogy amikor gimis koromban reménytelenül epekedtem a nagy szerelmem után, február elején már elkezdtem reménykedni, hogy talán végre valahára nekem is tudtomra adja  valaki egy kártyával, hogy titiokban értem repes a szíve. Szerintetek hányszor volt értelme bizakodni a szerelmes ünnep sokat ígérő misztikumában? Pontosan, jól gondoljátok, egyszer sem. Ilyenkor az ember leírhatatlanul csalódott és kiábrándult, miközben arra gondol, hogy ebben az életben a kutyának se kell majd. Az akaratukon kívül szinglikké vált nők egy csoportja ilyenkor kezd minden maradék méltóságát sutba vágva, görcsösen erőlködni és kapkodni, hogy ők is valakivel szerelmesen összebújva, gyertyafényben, hollywoodi filmekből ismert és a valóságtól teljesen elrugaszkodott klisék társaságában ünnepelhessenek ilyenkor.

Igen, itt most lehetne hegyi beszédet tartani arról, hogy az embernek szerelem nélkül is meg kell látnia az élet szépségeit, nem szabad hagyni, hogy mástól függjön a boldogsága, stb. De ha kezünket a szívünkre tesszük, beláthatjuk, hogy a szíve mélyén mindenki arra vágyik, hogy találjon egy olyan társat magának, akinek a szeretete, támogatása, figyelmessége elkíséri őt a sírig. Ha a mindenhonnan arcunkba csapó szívecskék, vörös rózsák meg vad együttlétekre biztató fehérneműk látványától már kezdjük rosszul érezni magunkat, ne habozzunk a telefon után nyúlni! Minél hamarabb üljünk be egy habos, csömör, boldogsággal teli sütire a legközelebbi cukrászdába a barátnőnkkel! Ne féljünk kitárni a szívünket! Szentül hiszem, hogy az ember nem lesz azáltal sebezhető, hogy mindenfajta kertelés nélkül bátran felvállalja az érzéseit. Mások is jártak - vagy majd fognak - hasonló cipőben, mint mi, csak míg valaki szembe mer nézni lelke kellemetlenebb bugyraival is, mások a legnagyobb meggyőződéssel festik színesre a külvilág előtt szürke kis életük kevésbé jól sikerült epizódjait. Tudom, ócska közhely, de akkor se csüggedj, ha egyedül töltöd a Valentin napot! Próbáld minden napból a legjobbat kihozni és higgy benne, hogy valahol rád is vár az Igazi!

 Kép és szívecske: saját készítés :)

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Két szépséges, egészséges, okos, ügyes kisfiú anyukája vagyok. A nagyobbik fiam még nem volt egy éves, amikor visszanyertem a szülés előtti alakom, önbizalomtól és elégedettségtől sugároztam. Az életem minden területén szépen helyükre kerültek a dolgok, és nagy lendülettel kezdtem el dolgozni álmaim munkahelyén. A kisebbik fiam a napokban lett egy éves és úgy érzem, semmi sem áll tőlem távolabb, mint a két évvel ezelőtti csinos, boldog és vidám önmagam.

Az, hogy a súlykérdés nem úgy alakult, ahogy azt korábban gondoltam, csak a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy az idősebbik fiammal nem tudunk mit kezdeni egymással. Általában a két kicsivel vagyok otthon napközben, a férjem délután ér haza, sokat segít, lelkiismeretes, szerető férj és apa. Tegnap 17:50-kor ránéztem az órára, és elsírtam magam, amiért egy ideje csak azt várom, mindegy, hogy hogyan, csak teljen már el a nap, kezdjük a fürdetést, aludjanak el a gyerekek és legyen egy kis gyerekmentes nyugalmam.

A napjaink jórészt azzal telnek, hogy a nagyobbik fiam látványosan unja magát itthon. Szerdán kezdtük volna az óvodai beszoktatást - amelyet már úgy vártam, mint a Messiást -, de egy betegség meghiúsította a tervünket. Így maradunk hármasban, a hideg és a betegségek miatt szinte egész napra beszorulva a panel falai közé. A fiamban túlteng az energia és ezt legtöbbször a kicsin vezeti le, amikor éppen mással vagyok elfoglalva. Ma már másodjára "esett neki" az öccse fejének húsklopfolóval. Az elmúlt napokban türelmetlenül, ész és megállás nélkül ordibáltam és káromkodtam. Ma már ott tartottam, hogy kiabálni sem tudtam. Azt éreztem, belefásultam abba, hogy minden egyes nap ugyanaz a lemez forog megállás nélkül: ha a kicsi nincs karban, a kicsi ordít. Ha nem az történik, amit a nagy akar, a nagy ordít. Ha a nagy a földhöz vágja a kicsit, a kicsi ordít. Ha meglátom, hogy a kicsi ordít, kérdőre vonom a nagyot, én ordítok. Aztán a nagy is ordít. És közben kérek szépen, kérek határozottan, és a nagy, ha kedve van, megcsinálja, amit szeretnék, de ha nincs, akkor nem.

Tehetetlennek érzem magam, talán egy kicsit rossz anyának is. Az eszemmel tudom, hogy még az értelmes, okos három éves is kicsi ahhoz, hogy megértse, nekem többet kell foglalkoznom a tesójával, mint vele. És tudom azt is, hogy a nagy fiam valószínűleg csak egy kis extra figyelmet szeretne kikönyörögni magának azzal, hogy a kicsit bántja. Közben pedig folyamatosan arra gondolok, mekkora hálátlanság nem élvezni a kisgyermekes korszakot, miközben mások bármit megadnának azért, hogy szülőkké válhassanak.

Gondolkodtam ma délután, hogy mi tudna kizökkenteni a teljes fásultság közönyéből. Arra jutottam, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha eljárhatnék félállásban dolgozni. Bölcsődei férőhely hiányában ez a vágyam azonban egyelőre nem megvalósítható. Aztán törtem a fejem tovább, hogy egy szép ruha vagy egy habos sütemény jót tenne-e a lelkemnek, és arra jutottam, ezek sem segítenének. Minden mélypontról kihúzó ötlet után csak azt kérdeztem magamtól: "Minek?"

Akárcsak a kicsikéim, még én is betegségekkel kínlódom, a torna így jó pár napja nem része az esti rutinomnak, az önjutalmazó endorfin tehát itt is elmarad. Ma este hamar kidőlt mind a két kicsikém. A kezembe vettem Fejős Éva November lányát. Múlt héten a Franciadrazsét olvastam újra Vass Virágtól. Igen, talán van még remény, hogy ne merüljek bele a teljes önsajnálatba és reményvesztettségbe.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Amikor a sármos és merész Kristóf először pillantotta meg Julit a puha, süppedős fotelekkel berendezett, gondtalanság ígéretével kecsegtető belvárosi romkocsmában, rögtön szemet szúrt neki a lánybúcsú koktéloktól hangos, viháncoló csajai között a sarokban leszegett fejjel gubbasztó, elcsigázott lány. Lehengerlő stílusával és férfias magabiztosságával azonnal a rendíthetetlen megmentő szerepét vállalta magára és a legmeggyőzőbb hangján búgta Juli fülébe, milyen lélegzetelállítóan gyönyörű a válla és a nyaka. A sörszagtól savanykásan bűzlő kocsma cigifüsttel vegyített félhomályában meglepően jól működtek az olcsó, frázisokkal zsúfolt mondatok. Kristóf nem sokat árult el magáról. Juli csupán annyit tudott meg róla, hogy egy feleség, egy szőke kislány és a tökéletes élet illúziója várja őt otthon. Súlyos, nehéz, vagyonokat érő luxuskocsival járt, a karórája többe került, mint Juli egész évi fizetése és hihetetlenül vonzó volt.

Másodjára egy közös barátjuk esküvőjén futottak össze. Gyuri nem tudta elkísérni Julit, mert éppen egy újabb, életbevágóan fontos számítógépes program elkészítésén fáradozott. Juli jobban örült volna, ha ehelyett inkább egy elragadó kis csöppség elkészítésén fáradoznak. Gyuri azonban továbbra is hajthatatlan maradt a gyerektémában. Fölösleges koloncnak tartott minden rokoni köteléket. Juli kezdte úgy érezni, hogy ő sem más, mint egy böhöm nagy stoptábla, amely megállás nélkül hátráltatja Gyurit az előbbre jutásban.

Amikor az ifjú párt éljenzők között felfedezte Kristófot, fülig szaladt a szája. Évek óta most először tudott őszintén nevetni. Kristóf gátlástalanul szédítette azon az estén az elázott, görcsöktől és elvárásoktól felszabadult Julit, aki gond nélkül fecsegte ki bomladozó házassága apró-cseprő ügyeit. Kristóf hajnalban úriember látszatát keltve hazafuvarozta. Megállt Juliék egyhangú, unalmas háza előtt. A kapatos lány megköszönte a fuvart, aztán sóbálvánnyá meredve ült tovább a minden finomságot nélkülöző, hivalkodó kocsi fekete bőrkárpitján. Kristóf lassan az arcához közelített, és megcsókolta. Juli meglepődött, néhány másodpercig továbbra is dermedten ült az anyósülésen, aztán magára kapta a kabátját, és kiugrott a kocsiból.

Juli éjszakákon át bámulta a plafont és azon töprengett, vajon helyes-e veszni hagyni egy talán még működőképes házasságot néhány fellobbanó, bizonytalan kis érzésért. Gyuri egyre ritkábban és egyre ingerültebben szólt hozzá, Juli így többnyire magára maradva szőtte tovább álmait arról, hogy egyszer a karjában tarthatja a gyermekét. A magánnyal, a céltalansággal és a megszokással szemben az újdonság és a titkolózás izgalma viaskodott benne. Fejben végigélte a lehetséges forgatókönyvek mindegyikét, mérlegre tette múltját és jövőjét, számolgatott, kalkulált, míg végül arra az elhatározásra jutott, tesz egy kétségbeesett kiugrási kísérletet és enged Kristóf ostromának.

Egy sporttáskába összekészített minden lényeges dolgot. Szemfestéket, rúzst (amelyet négy éve vásárolt, de még egyszer sem használt), fogkefét, fogkrémet, fogselymet (amellyel szintén ez volt a helyzet), tusfürdőt és egy kis flakonnyi mosószert gyömöszölt egy kicsinek bizonyuló neszesszerbe, aztán olyan merész ruhadarabokkal tömte tele a szekrényben porosodó fekete sporttáskáját, amelyeket korábban soha nem vett volna fel. Ekkor elővett egy méretes reklámszatyrot és lassan, minden mozdulatot alaposan megfontolva belecsúsztatott két tiszta ágyneműhuzatot és egy lepedőt. Amint ráhúzta a cipzárt az évek óta nem használt táskára, minden korábbi kétsége elszállt. Egy mustár színű fölsőt és sötétkék szoknyát választott, meg a fekete kis cipőjét, amelyet a munkahelyén is hordani szokott. Magára fújt egy leheletnyi parfümöt, vállára akasztotta a méretes táskát, utoljára még egyszer belenézett az előszoba-tükörbe, és bezárta maga mögött az ajtót.

Ahogy a bicikli kosarából kilógó ridiküllel és a csomagtartón billegő sporttáskával egyensúlyozva izzadtan tekert a randi helyszínéig, minden magára erőltetett vonzerő elpárolgott. Elfordította az évek óta lakatlanul álló családi nyaraló zárjában a kulcsot. Amint kitárta az ajtót, váratlanul megcsapta a szellőzetlen, nem lakott házak kellemetlen, dohos illata. Próbált ebből is, abból is jeleket kiolvasni, amelyek időnként vissza-visszatérő bizonytalanságát legyőzve egyértelműen megmutatták volna neki a helyes utat. Visszatáncolásra azonban már nem sok ideje maradt. Kapkodva ledobálta a csomagokat, aztán türelmetlenül felszakította az ablakokat. Mély levegőt vett, és eltökélten arra gondolt, pont ez a frissesség és éltető oxigén az, amelyre valójában szüksége van. Újra biztosnak tűnt a dolgában. A családi fotókat bizonytalanul lefordítgatta, a szekrényben lapuló ágyneműket kidobálta az udvarra, a szárítókötélre. Lerogyott egy hintaszékbe, ide-oda billenve, arcát a tenyerébe temetve ítélte el magát azért, amit még el sem követett. Elgyötörten felállt, aztán lelkiismeretesen elsimogatta a hófehér lepedő ráncait a ragacsos foltokkal szegélyezett szétnyitható kanapén. Aztán kiszaladt a szellőző ágyneműkért az udvarra, és beleszuszakolta őket a divatjamúlt, sárga, apró virágos huzatokba. Amíg a szűkös fürdőszobában a vékony érként, erőtlenül csordogáló meleg vizet folyatta magára, azon kezdett el kattogni az agya, vajon mi fog másnap történni, ha valóban beenged valaki mást is az életébe. Újra és újra visszatért annak a lehetősége, hogy a megbeszélt légyottra és az udvariasság legalapvetőbb szabályaira fittyet hányva gyáván megfutamodik, lélekszakadva rohan hazáig és megint nekiáll könyörögni Gyurinak, hogy kérjenek időpontot egy párterapeutához. Agya egy rejtett kis zugában azonban már tudta, hasztalan lenne minden vergődő próbálkozás, amellyel a zátonyra futott házasságukat próbálná megmenteni.

Röviddel fél nyolc után Kristóf fekete kocsija gördült be a ház elé. Juli a konyhaablak függönyét félrehúzva, kiszáradt szájjal, izgatottan pásztázta a hófehér nadrágban és fekete vasalt ingben feszítő férfit. Egy hipermarketekben tucatszám kapható, kókadt virágcsokor haldoklott egy szakadt nylonszatyorban. Kristóf bal kezében fogta a minden bájt nélkülöző bóvli tulipánokat, jobb kezében egy üveg pezsgőt lóbált. Magabiztos léptekkel indult a csengő felé. Juli agyán még átfutott, hogy bebújhatna az ócska kanapé mögé és úgy tehetne, mintha nem lenne ott, de kötelességtudó jelleme tudta, hogy semmit nem oldana meg a kényelmesnek tűnő struccpolitika. Amint kiment a kapuba Kristóf elé, egy kedélyes szomszéd suhant el mellettük biciklin. Julin a jeges rémület lett úrrá, mert hirtelen úgy látta, Gyuri tekert el mosolyogva, mintegy áldását adva a készülődő pásztorórához.

Kristóf a kopott, bordó étkezőgarnitúrára telepedett le. Juli feszülten, görcsösen kortyolta a pezsgőt egy foltos vizes pohárból. Riadt tekintete bizonytalanságról árulkodott. Néhány óra elteltével a kiürült pezsgős üveg mellett sorakozott még két mélyzöld boros üveg is a konyha kopott, ódivatú kövén. Juli Kristóf ölében ült. Erkölcsei éppen úgy kilazultak, mint lófarokban hordott, fakó, barnás tincsei. Kristóf gyengéden simított ki Juli arcából néhány fegyelmezetlen hajszálat. A gondtalanság lágy, ringató érzése kellemesen átjárta Juli bódult testének minden porcikáját. Aztán teljesen váratlanul minden idegszálát megfeszítve tett még egy utolsó kísérletet a hitvesi hűség céltalannak tűnő hajszolására.

Hajnalban lassan, finoman simogatták az első napsugarak az éjjeli szekrényen árválkodó karikagyűrűket.

Kép: unsplash

Videó: youtube

Szívesen olvasom a véleményeket, észrevételeket, jobbító szándékú kritikát.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!

Minden jog fenntartva!