A kisebbik fiam születése után úgy hittem, hogy az első születésnapjára visszanyerem a szülés előtti alakom. Ahogy azonban teltek a hónapok, rá kellett jönnöm, hogy a második gyereknél már nem egészen úgy működik a testem, mint az első szülés után. Eleve néhány kilóval többet híztam másodjára és talán az sem segítette a testem másodszori regenerálódását, hogy a két terhesség között csupán egyetlen év telt el. Néhány napon belül a kicsikém első születésnapját ünnepeljük majd. Addig bizony nem fog lemenni a még rajtam lévő négy kiló. A cél tehát nem egyszerű, de nem is lehetetlen!

Bikiniszezonon innen, karácsonyi menükön túl december 26-án - hosszas tervezgetés után - belevetettem magam Rubint Réka tornáiba. Miért pont ekkor és miért nem hamarabb? Korábban is voltak fogyókúrás-rékás terveim, bele is vágtam a tornába, viszont a testem egyértelműen jelezte, hogy hiába telt már el néhány hónap a szülés óta, bizonyos gyakorlatok végzése nem okoz örömöt, sőt, kimondottan fájdalmas. Amikor elindítottam a blogom, a kisfiam mindössze öt hetes volt, így a késő esti csendes, magányos órákat inkább a billentyűzetet simogatva töltöttem, mint a TV előtt nyögve, izzadva. Amikor a kisfiammal a gyerekosztályon töltöttünk néhány napot, a kórházi menüt ettem, így mire hazaértünk, kevesebbet mutatott alattam a mérleg. Aztán egyszer csak egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a fogyás gondolata. Este, amikor lefeküdtem, lehetséges diéták előnyeit, hátrányait vettem sorba. Diétás recepteket kerestem és próbáltam minél jobban előkészülni a nagy váltásra. Az igazi löketet az adta meg, hogy a kisfiam végérvényesen abbahagyta a szopizást, így az ő igényei helyett az enyémek kerülhettek előtérbe. Amíg anyatejet is kapott, teljes egészében ki kellett iktatnom az étrendemből mindenféle tejterméket. A finom, nőies vonalaknak kedvező natúr joghurt és sovány túró helyett így gyakrabban fogyasztottam péksüteményt vagy kenyeret felvágottakkal, mézzel és lekvárral.

Úgy terveztem, kőkemény cukor- és lisztmentes étkezésekkel fogom indítani a fogyókúrát, ehelyett minden nap kerül valamilyen édes falat a tányéromra - a korábbiakhoz képest azonban jóval csekélyebb mértékben. Míg régebben szinte addig ettem egy-egy főfogást, míg degeszre nem tömtem magam, most igyekszem kisebb adagokkal is beéérni. Csokiból sem majszolok el egy egész csíkot, helyette inkább pár naponta bekapok egy szaloncukrot. A célom eléréséhez talán szükség lenne egy-két hétre, amikor fegyelmezetten valóban kiiktatok minden felesleges szénhidrátot az étkezéseimből, de attól tartok, ennek a családom látná a kárát. Ha nem jutnék rendszeresen némi édes ízhez, biztos, hogy a falra másznék idegességemben a legártalmatlanabb mondattól is.

Karácsony óta hetente többször sikerült időt szakítanom a tornára. Gondolkodtam rajta, vajon mennyire lenne jó ötlet eljárni konditerembe, uszodába vagy jógára, de be kellett látnom, jelen helyzetben az itthoni torna a legkényelmesebb és legolcsóbb megoldás. Nem mellesleg a nagyikat és a férjem sem kell mozgósítanom, ha  át szeretném mozgatni magam. A Réka rikácsolásától hangos szűk órácskák után energikusnak és erőtől duzzadónak érzem magam. A mérleg egyelőre még nem mutat nagy változást, a combjaimon azonban az első pár edzés után éreztem, hogy feszesebbek, mint korábban. Az egy helyben toporgó mérlegnyelv időnként elkeserít, a feszesedő lábak és a torna utáni energia és tettvágy azonban egyértelműen jelzi, hogy jó az irány.

Január elsején egy teljesen véletlen ötlettől vezérelve a kicsikéimmel a városi futópálya felé vettük az irányt. Nem, nem edzőcipő volt rajtam, hanem bakancs és farmer. Futásra egyelőre nem kerítettünk sort, a nagyobbik fiamnak viszont megmutattam, hol fogjuk róni a köröket, ha néhány hónap múlva enyhül az idő. Három hónap múlva sokkal izmosabb leszek. Hogy a hasméretem fog-e olyan mértékben csökkenni, ahogy én szeretném, nem tudom. Én kitartok és ha tavasszal találkozunk, azt fogod mondani: "Ez igen!" és büszkén zsebelem majd be az elismerő pillantásokat.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Különös fintora a sorsnak, hogy ma éppen július 14-e van. A franciák, akiknek a nyelvére és kultúrájára feltettem az életem, most lelkesen ünnepelnek a Marseillaise taktusaira. Az én tiszteletemre most Piaf-sanzonok szólnak. A hatalmas tölgyfák az ittlévők felének adnak enyhet, a többiekre erősen tűz a nap. Harminckét fok van- árnyékban. Néhányan legyezőt is hoztak, mások kezüket a fejükhöz szorítva igyekeznek némi árnyékhoz jutni. Az idősebbek egy-egy padon pihegnek, miközben kíváncsian kémlelik a megjelenteket. Én középen, az egyszintes szürke kis kőépület bejáratánál kaptam helyet, ott bárki szabadon vethet rám egy-egy riadt pillantást.

A régi tanítványaim és az egyik kollégám egy megzenésített verssel készült, amelyet egykor közösen énekeltünk. Jólesik a figyelmessége. Még a zongorát is kicipelték a poros terepre, a kiszáradt fűcsomók közé. Egy fa mögül a francia nagykövet lopva az órájára tekint, a többiek egy-egy szál virágot szorongatnak tétován a kezükben. A fehér rózsa az egyik kolléganőm ötlete volt. Melegszívű és tapintatos munkatársként tudta jól, hogy ez a kedvenc virágom.

Zoli, aki most a házigazda szerepét tölti be, mérnök lényéből fakadóan a lehető legprecízebben próbálja megsaccolni, hányan is vagyunk. Békésen nézek én is körbe, ahogy özönlik a tömeg. Jólesik a szeretet, amellyel most körbevesznek, de a pontos létszám helyett más most jobban foglalkoztat. Zoli a fekete zakóját vette fel egy fehér inggel és azzal a nyakkendővel, amelyet egy hangulatos kis párizsi butikban vettem neki az ötvenedik születésnapjára. Tizenhat éve annak is! Most érzem igazán, mennyire viszonylagos az idő. Csupán néhány felhőtlen pillanatnak hat az együtt töltött harminchárom év, a kórház folyosóján üldögélve viszont csak vánszorogtak a másodpercek. Ő mindvégig mellettem volt.

Dénes ma is úgy fest, mint egy lezser, bohém művész. A fekete hullámos tincsei a homlokára tapadnak. Az izmos vállai feszülnek a zakó alatt. Magas, jó kiállású, akárcsak az apja. Olyan szép és talpraesett férfi lett belőle! Már az óvodában csodájára jártak a göndör kis loknijainak, aztán amikor sorozatosan lánynak nézték, elvittem a fodrászhoz. Rövid hajjal még szebb lett. Már akkor lyukat beszélt bármelyik lány hasába és mindig elérte, amit akart. Középiskolásként és egyetemistaként is ő állt minden lényeges ügy élére. Magabiztosan vállalta a véleményét és bátran támogatta az elesetteket. Olyan büszke vagyok rá!

Dia kicsinek is másabb volt. Nem barátkozott a többi gyerekkel a játszótéren úgy, mint Dénes. Egyből hozzám bújt, ha új gyerek tűnt fel a homokozóban. Zajos gyerektársaságok helyett folyton csak engem követelt és leírhatatlan ragaszkodással, csillogó szemekkel húzott magához, amikor meglátott. Most is tartózkodó. Látszódik rajta, hogy összetört. A szemei fel vannak dagadva. Kiáll a kulcscsontja a vékony selyemblúzból, a térdei is csontosan türemkednek ki az egyszerű kis fekete szoknya alól. Néhány kilóval biztosan kevesebb, mint amikor utoljára találkoztunk. Akkor ott verdesett a kétségbeesés és a félelem a szemében. Tudtam, hogy nem leszek képes megóvni ettől a csapástól. Megöleltük egymást, percekkel hosszabban, mint szoktuk, és zokogtunk.

Apa állva fogadja a megjelenteket az épület sarkánál. Még csak három hét telt el a térdműtéte óta. Sajog és reszket minden porcikája, ő mégis derekasan helytáll. Az arca rezzenéstelen, a szemüvege fegyelmezetten a helyén, a tekintete viszont reménytelenséget és szomorúságot tükröz. Neki lehet a legnehezebb ezt az egészet feldolgozni. Először Jancsi elvesztése, aztán anya halála rázta meg, de aztán szépen apránként újra felépítette magát. Vajon mennyi idő kell neki, hogy túltegye magát ezen az egészen? Úgy bánom, hogy az elmúlt években akaratlanul is elszakadtunk egymástól! Míg én loholtam egyik kezelésről a másikra, ő otthon gubbasztva vagy a kertben kapirgálva töltötte a napjait és várta, hogy az egy szem lánya rányissa az ajtót.

Azt az ajtót, amelyiket most én csukok be, nem egyhamar fogják újra kitárni előttem. De valahol a távolban már látom, hogy egy másik ajtó másik zárjában előkészítették nekem a kulcsot. Laci atya, aki a keresztvíz alá tartott, elmesél néhány gyerekkori történetet rólam. Aztán már jönnek is a felbérelt, unott tekintetű, szikártestű férfiak. Fognak, és leengednek. Diát rázza a zokogás. Dénes, Zoli és apa is a szemeit törölgeti. Ne sírjatok! Bár nem látjátok, én derűsen és bizakodva tekintek a folytatás elé. A szeretetem mindig elkísér benneteket. Nézzétek csak, a nagykövet már indul is, különben lekési a gépét. Menjetek ti is! A viszontlátásra! Au revoir!

 Kép: unsplash

Videó: youtube

Szívesen olvasom a véleményeket, észrevételeket, jobbító szándékú kritikát.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!

Minden jog fenntartva!

Dr Goodall

Dr Jane Goodallról tavaly olvastam egy részletes cikket a Nők Lapjában. A védtelen állatokért és a tisztább, élhetőbb világért fáradozó főemlőskutató munkássága felkeltette az érdeklődésem. Átszellemülve vetettem bele magam 1977-ben alapított intézetének főbb irányvonalaiba és aktuális projektjeibe. Ekkor már tudtam, hogy fel kell vennem a kapcsolatot a magyarországi Jane Goodall Intézettel. Galambos Hanna, a fiatal és elhivatott intézeti koordinátor készségesen válaszolt változó világunk problémáit feszegető kérdéseimre.

Galambos Hanna

- A Jane Goodall Intézet magyarországi jogelődje, a Rügyek és Gyökerek Egyesület 2006-ban alapult. Az intézet kiemelt céljai közé tartozik a csimpánzok és hazai állatmenhelyek,  valamint afrikai projektek támogatása. Önt mi motiválta, amikor úgy döntött, csatlakozik az egyesülethez?

- Jane Goodall személye, természetesen. Szerencsére olyan családban nőhettem fel, ahol természetes volt a környezet védelme és az állatok szeretete, így nem is volt kérdés, hogy nekem is ezen az úton kell elindulnom. Amikor először találkoztam Dr. Goodall-lal, rögtön tudtam, hogy nekem ennél a szervezetnél kell önkénteskednem. Az elmúlt néhány évben lehetőségem is volt erre. Természetesen megtisztelő, hogy most már fizetést is kapok a munkámért, hiszen egy zöld civil szervezetnél ritkán adódik ilyen lehetőség.

- Jane Goodall melyik gondolata érintette meg leginkább?

- Először inkább a személyisége és a kisugárzása fogott meg, ugyanis volt szerencsém majdnem minden alkalommal találkozni vele, amikor Magyarországon járt. Később elolvastam a könyveit, illetve elmélyültem a munkásságában is. Kedvenc idézetem, mely számomra igazán fontos üzenetet hordoz, a következő: „A mélyben kúszó gyökerek átszakíthatatlan hálója szilárd alapot alkot. A friss rügyek kicsinynek tűnnek, de hogy elérjék a fényt, akár még a falat is áttörik. Képzeld csak el, hogy e falak azok a gondok, melyekkel mi magunk terheljük meg a bolygónkat. Száz- és százezer gyökér és rügy, száz- és százezer ember szerte a világon áttörheti ezeket a falakat. Meg tudod változtatni a világot."

Dr Goodall Hesnával Budapesten

- Hogyan látja, mi jelenti a legnagyobb fenyegetést a bolygóra, a bolygó élővilágára és ránk, emberekre?

-Hogy Jane Goodall-t idézzem, „a legnagyobb veszély a jövőre nézve a közöny”. Valóban óriási probléma, főleg itthon, de más országokban is az emberek hozzáállása a környezetvédelemhez. Úgy érzik, nem érinti őket, ami Afrikában történik például, vagy hogy a globális felmelegedés nem aktuális probléma, és ezen ők úgysem tudnak változtatni. Ez pedig a legnagyobb tévhit, hiszen „minden egyes ember meg tudja változatni a világot, minden nap és minden percben.” Hogy gyakorlatiasabb példát említsek, a legnagyobb probléma a globális felmelegedés per pillanat. Sokan érvelnek amellett, hogy mindig is melegedett a bolygónk, jégkorszakok és felmelegedések váltották egymást, és ez teljesen igaz is, azonban amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, az az, hogy mennyire felgyorsította az emberi tevékenység ezt a folyamatot és így az állat- és növényvilágnak nincs ideje adaptálódni a megváltozott környezethez, ez pedig tömeges kihaláshoz vezet.

- Az elmúlt évtizedekben mely országok őshonos állatait veszélyeztették legnagyobb mértékben felelőtlen emberi tevékenységek?

- Veszélyeztetett állatfajok mára már minden kontinensen találhatók, de nyilván az esőerdők vannak napjainkban a legnagyobb veszélyben, hiszen itt a legmagasabb a fajok száma. Egyes kutatók ötszázezer és egymillió közöttire becsülik azon fajok számát, amik az elmúlt ötven-száz évben emberi tevékenységből adódóan haltak ki. Ezzel pedig az a gond, hogy csökken a biológiai sokféleség.

- Sokan csak megvonják a vállukat, ha kihaló fajokról esik szó. Hová vezet, ha fajok tűnnek el?

- Sokan úgy gondolják, hogy minket nem befolyásol, ha néhány faj kihal, azonban nem is tévedhetnének nagyobbat ezek az emberek. Világméretű éhínség törhetne ki, ha kihalnának a méhek, vagy más beporzásért felelős rovarok, hiszen a terményeink közel 80 %-át vadon élő rovarok porozzák be. Az erdők méretének csökkenése miatt változik a klímánk, amit már mi is érzünk, hiszen egyre aszályosabb nyarak vannak, egyre kiszámíthatatlanabb az egész időjárás. Az elmúlt évtizedekben óriási mértékben megnőtt a peszticidek mennyiségének használata a mezőgazdaságban, mivel a kártevőknek nincsenek már természetes ellenségei. Így a fajok pusztulása már gazdasági következményekkel is jár és nemcsak a környezetre gyakorol súlyos hatást. 

- Esélytelen, hogy a kihalt fajokat génbank vagy egyéb módszerek segítségével "feltámasszuk"?

- Ameddig nem gondoskodunk az élőhelyek visszaállításáról és a még megmaradtak megőrzéséről, addig sajnos nem kezdhetünk el már kihalt fajok visszahozatalával foglalkozni.

Dr Goodall Pesthidegkúton

- Milyen tevékenységek veszélyeztetik leginkább az élővilágot?

- A fosszilis tüzelőanyagok használata, a húsfogyasztás, a túlfogyasztás, az erdők kitermelése, hogy csak néhányat említsek a sok közül.

- Milyen életvitelt kellene folytatnunk, hogy megakadályozzuk ezeket a problémákat?

Sokkal visszafogottabbat, mint amilyet most folytatunk. A vásárlói szokásainkon való változtatással érhetjük el a legtöbbet. Ahhoz, hogy eredményesen hozzájáruljunk a környezet védelméhez, fogyasszunk kevesebb húst, vagy ami a legjobb, térjünk át teljesen vegetáriánus/ vegán életmódra! Használjuk kevesebbszer az autónkat, csökkentsük minimálisra a csomagoló anyagok használatát, kerüljük a pálmaolajat tartalmazó termékeket, takarékoskodjunk az energiával az élet minden területén! Vásárlásaink során is törekedjünk a helyi termékek kiválasztására!

- A különböző hús- és tejmentes élelmiszerek (kókuszzsír, mandulatej, tofu...) előállítása és szállítása nem terheli meg jobban a környezetet, mint az állati eredetű táplálékok fogyasztása?

- Természetesen mindig elsődleges, hogy hazai termékeket válasszunk, bármilyen is legyen az étrendünk. Azonban, a húsfogyasztás a szállításon felül még az előállítása miatt is terheli a környezetet. Itt természetesen nemcsak a rettentő mennyiségű vízre kell gondolnunk, amely szükséges az előállításhoz, hanem például arra is, mennyi antibiotikum kerül így "feleslegesen" a környezetbe. A kókuszzsír helyett használhatunk hidegen sajtolt olajokat, például tökmagolajat, amely az Őrség egyik különleges terméke vagy olivaolajat, amelynek jó tulajdonságáról nem kell sokat mesélni. A mandulatej kiváltható rizs- vagy zabtejjel, amelyet magunk is elkészíthetünk otthon egyszerűen. Tofuból pedig bio és GMO-mentes jelzéssel ellátottat fogyasszunk, ha van rá lehetőség!

- És mi a gond a pálmaolajjal?

Az olajpálmát az indonéz esőerdők helyén termesztik, amelyek többek között a súlyosan veszélyeztetett orangutánnak és sok más élőlénynek is otthont adnak. Az erdőket letarolják vagy felégetik, és mivel a talaj hamar kimerül, sokkal egyszerűbb újabb és újabb területeket kiszakítani az esőerdőkből, amelyek helyén csak pusztaság marad. Ez által rengeteg fajt sodrunk a kihalás szélére, nem beszélve arról, hogy így az esőerdők nem tudják ellátni O2 termelő és CO2 megkötő feladatukat. Ezért lényeges, hogy olvassuk el a címkét minden egyes vásárláskor és ha megtaláltuk a megfelelő, pálmaolajmentes termékeket, ragaszkodjunk azokhoz! Ezekről az interneten tájékozódhatunk. Szerencsére sok blog, Facebook-oldal, honlap van már ebben a témában, például a http://palmaolaj.janegoodall.hu/#tartalom/a-palmaolajrol oldal.

Dr Goodall Gombéban

- Hogyan lehetne az embereket meggyőzni arról, hogy felelősséget vállaljanak a környezetért?

Oktatással, főleg a felnövekvő generációkat kell már ilyen nevelésben részesítenünk, hiszen ha nem változtatunk a hozzáállásunkon, az ő életükben már biztos lesz a katasztrófa. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek a szüleiket is nevelik, így ők a legfontosabbak a környezetvédelem szempontjából, de természetesen ez mindenki felelőssége kell, hogy legyen. Azért, hogy kicsik és nagyok egyaránt felelősen és környezettudatosan gondolkodjanak, 2017-re a Jane Goodall Intézet kitűzött egy nagy célt. Szeretnénk Pesthidegkúton létrehozni a Jane Goodall Tanösvényt, ahol 2016 májusában Dr Goodall engedte szabadon az első rádiós nyomkövetővel ellátott kaszpi haragossiklót. E fokozottan védett hüllő védelmét és a gyerekek környezeti nevelését szolgálná a tanösvény. Ezúton is kérünk mindenkit, aki tudja, támogassa a tanösvény létrejöttét! Bővebb információt erről  itt találhatnak: http://www.adjukossze.hu/kezdemenyezes/Jane_Goodall_es_a_haragossiklok_nyomaban

Képek: Jane Goodall Intézet és Galambos Hanna

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Karácsony után már megint a szokásos vesszőparimámon lovagolok. Értetlenül állok néhány félresikerült ajándék fölött és közben azon morfondírozom, milyen rettenetesen nehéz jól és szívből adni. 

Családi és baráti körben is sikerült az elmúlt években szépen, fokozatosan kiiktatni a kötelező, időnként kellemetlenül izzadtságszagú ajándékozást a karácsonyi rutinból. Mára odáig jutottunk, hogy a nagyszülőket ilyenkor néhány családi képpel lepjük meg és jobbára csak a gyerekeket ajándékozzuk meg. Néhány évvel korábban saját készítésű adventi naptárt, szaloncukrot vagy forró csokit készítettem a szeretteimnek a hideg, téli estékre - szigorúan nem karácsonyi, hanem adventi ajándékként. Mert adni jó. Szívet melengető érzés látni az örömöt annak a szemében, akit szeretek.

A félresikerült ajándékok ostorozása kifogyhatatlan kincsesbányaként újabb és újabb bejegyzéseim inspirálják, ennek ellenére én magam is mellényúltam időnként, amikor a tökéletes ajándékok után kutattam. Mai fejjel értetlenül gondolok vissza arra a pillanatra, amikor jó ötletnek tűnt a szerelmemnek egy turmixgépet venni a kapcsolatunk hajnalán. Nem, nem készült bármixer tanfolyamra, nem is rajongott a pépesített ételekért, fogászati nagykezelés előtt sem állt. Szegény máig megmagyarázatlan okok miatt egész egyszerűen csak kapott tőlem egy turmixgépet. Persze ma már igyekszem jó szándékkal és figyelmesen kiválasztani egy-egy ajándékot, mégis rosszallást és elégedetlen fejcsóválást kaptam cserébe, amikor a hosszú, téli estékre a kellemes filmnézés nosztalgiáját ígérő DVD-lejátszó vagy a negyedéves, harminc évvel ezelőtt rendszeresen olvasott hetilap előfizetése mellett döntöttem. Mindkettő személyre szóló, jó ötletnek tűnt, de egyik sem aratott osztatlan sikert. Igen, alkalmanként előfordul, hogy a legjobb szándék dacára elmarad a csillogó, hálálkodó tekintet a fa alól.

Ennek azonban legtöbbször az az oka, hogy a kötelező ajándékozást nem át- és megélni, hanem csak letudni akarjuk. Na, ekkor érdemes sort kerítenünk egy őszinte, szemrehányásoktól mentes beszélgetésre és véget vetni a minden örömöt és izgalmas bájt nélkülöző ajándékbeszerzésnek. Felesleges ugyanis pénzt és időt költenünk olyan holmikra, amelyekről már a vásárlás pillanatában nagy bizonyossággal sejtjük, senkinek nem fognak örömöt okozni. Meg kellene értenünk, hogy a karácsonyi, név- vagy születésnapi ajándék sikere nem a pénztárnál otthagyott összegen múlik. Őszintén, szívből felköszönthetjük az ünnepeltet egy szál virággal, egy saját készítésű vacsorával, egy precíz manikűrrel vagy mondjuk egy elegáns tollal. Igen, ezzel sincs gond, ha valaki mindent mindig feljegyez és nem a mobiljába letöltött legfrissebb applikációkba jegyzeteli a teendőit. Én például élek-halok a könyvekért és az inspiráló határidőnaplókért. Éveken keresztül lelkesen bontogattam a naplókat és könyvutalványokat rejtő csomagokat, amelyekkel családom férfi tagjai rendszeresen "megleptek". Szolibérlet és hamutál viszont kevésbé hozott volna lázba.

Ahhoz tehát, hogy jól tudjunk ajándékozni, rendkívül jól kell ismernünk azt, akinek az ajándékot szánjuk. Időt és energiát, no meg némi fifikát nem sajnálva kell kipuhatolóznunk, mi is a megajándékozandó szíve vágya. Sokan azonban inkább a kényelmesebb, langyosabb, szívet-lelket nélkülöző, épp ezért legtöbbször sikertelenségre ítélt sablonok mellett teszik le a voksukat. A tucatajándékok listáját az alsónemű, zokni, kesztyű, sál, bögre, parfüm vezeti; na meg a korábbi bejegyzésemben már pellengérre állított tusfürdő-dezodor csomagok. Ruhát venni ugyanolyan rizikós, mint például parfümöt. Hacsak nem vagyunk tisztában azzal, hogy ki milyen méretű, színű, fazonú ruhára vágyik, melyik márka illatát fújja előszeretettel magára vagy melyik földrész milyen aromájú kávéját kortyolja reggelente, a leghétköznapibb holmi is felesleges, kidobásra vagy továbbajándékozásra szánt lommá váhat. Viszont ha tudjuk, hogy szerettünk pont egy - kedvenc bloggerünk által lelketlennek nevezett karácsonyi sémába illő - kesztyűre vágyik, ne habozzunk beszerezni egy szépen kidolgozott, igényesebb gyöngyszemet! De az ajándékozást letudni egy kínaiban vásárolt, vacak, silány, két hét múlva foszladozó darabbal nem túl szerencsés. Az pedig, hogy melyik megoldást választjuk, a legritkább esetben pénzkérdés. Az ajándékozás sikere sokkal inkább szeretetünk, igényességünk és figyelmességünk mértékén múlik.

A számomra legkedvesebb ajándékok dobogóját három egészen egyszerű, túlköltekezéstől és hivalkodástól mentes meglepetés foglalja el. Ide sorolom anyukámnak azt a ruháját, amelyet többszöri unszolásra nekem adott vagy a barátnőmtől kapott névre szóló, családi kiskanál-készletünket és egy zacskó darált diót. És miért olyan különleges egy fél kiló csonthéjas? Mert a barátnőmmel korábban pont ebből az alapanyagból kreáltunk karácsonyi sütit, a dió ledarálásának elmaradása pedig majdnem meghiúsította az eltervezett adventi hangolódást.

Nem kell tehát eget rengető, különlegesebbnél kölönlegesebb meglepetéseken törni a fejünket, ha legközelebb ajándékozás előtt állunk. Kezdjünk el időben figyelni az elhullajtott félmondatokra és ne legyünk restek beszerezni a komfortzónánkon kívül eső meglepetéseket sem!

Képek: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Finisébe kezd érni a karácsonyi őrület. Mézeskalácsot sütő gyerekek és shoppingolásba belefeledkezett szülők képei öntik el a közösségi médiát. Hamarosan elégedett családok, hatfogásos menüt rittyentő háziasszonyok, fenyőfát talpba beszerelő, aranykezű apukák, csillogó tekintetű gyerekek követelnek maguknak helyet a virtuális térben, az üzenőfalunkon. De - rajtunk kívül - vajon valóban mindenki a legnagyobb békességben és nyugalomban készül eltölteni a szeretet ünnepét?

A virtuális díszletélet bemutatása karácsony környékén csúcsra jár. A Facebook-felhasználók ilyenkor sem tétlenkednek, ha beállított, mesterséges, hamis csillogást tükröző képeket kell ledugniuk ismerőseik torkán. Mindenki igyekszik a legtökéletesebb oldalát mutatni, a Mr és Mrs Tökélyek pedig kérés nélkül veszik át az irányítást üzenőfalunk felett. Kétségtelenül könnyebb a világhálóra feltölteni egy-egy tökéletességet sugalló képet, mint a családunkkal együtt töltött időt tartalmasan, vidáman, beszélgetéssel, közös tevékenységekkel szeretetben tölteni. A hibátlan sminkek, a trendi ruhák,a  legmodernebb kütyük és a méretes ajándékdobozok minden gond nélkül fedik el a családtagok között megbújó mindennapi feszültséget, anyagi bizonytalanságot, türelmetlenséget, lényegtelen dolgokra pazarolt időt. Amikor kényszeresen, megállás nélkül nyomjuk fel a fotóinkat a Facebookra, olyan emberek figyelméért ácsingózunk, akikkel életünknek csupán egy jelentéktelen kis szelete köt össze. A legintimebb vagy éppen leghétköznapibb pillanatok azonnali megosztásával pedig pont az élmény meghittsége illan el.

Persze tisztelet illeti a csekélyke kivételt. Ők azok, akik egy fenyőfáról, terítékről vagy az összegyűlt családról készített felvétellel kívánnak kellemes karácsonyt barátaiknak, rokonaiknak. A kedves gesztus, figyelmesség ez esetben vitathatatlan.

A gond csak az, hogy akik szünet nélkül tudósítanak mindennapjaik legkülönbözőbb tevékenységeiről, kimondhatatlan önbizalomhiánytól szenvednek. Néhány kép gazdája kétségbeesetten, fülsiketítően kiabálja világgá: "Nézzétek, milyen szeretetre méltó vagyok! Látjátok, milyen okos, ügyes és szép vagyok? Tetszem nektek? Na, szeressetek már, légyszi!" A gond csak az, ha az ember életének minden másodpercét és érzéseinek legszélesebb skáláját válogatás nélkül osztja meg másokkal, sebezhetővé és kiszolgáltatottá válik. A tökéletesre tupírozott látszatvalóság lufija pedig nagyot tud pukkanni.

Ha tehát a karácsonyi kapkodásban elfelejtünk fényképet feltölteni a gőzölgő halászléről, a hibátlan(nak tűnő) bejgliről vagy a méregdrágá(nak tűnő) ajándékokról, ne csüggedjünk! Álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk végig két dolgot! "Biztos, hogy az agyonfilterezett, beállított képeket használó ismerősöm sokkal szebb, elégedettebb, boldogabb és jobb, mint én? Valóban az tesz boldoggá, ha minél több ismeretlen ismerősöm lájkolja a képem?" Némi kétellyel és egy adag egészséges énképpel talán szorongásoktól mentesebben, nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban élhetjük meg a szeretet ünnepét. Legyen így!

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Izzadó tenyérrel, hevesen dobogó szívvel, izgalomtól görcsbe ránduló gyomorral készülődtem szombat este. A barátnőmmel Kiscsillag koncertre és néhány óra kikapcsolódásra váltottunk jegyet. A nagyobbik fiam a mamánál aludt. A férjem a kisebbik fiunkat babusgatta. Én pedig tanácstalanul túrtam fel többször is a szekrényeket. Pár év eltelt és pár gyermek megszületett azóta, hogy hébe-hóba elmentem egy-egy koncertre. A hajdani buliszereléseimtől már megszabadultam. Ezek helyett árválkodtak a vállfákon a munkába is használt, jobb állapotú meg az otthonra, büfizéshez, peluscseréhez tökéletes, elnyűttebb darabok. Órákon keresztül pörgettem a fejemben a lehetséges felsők és nadrágok listáját. A választásom végül egy iszonyatosan konzervatív szettre esett (kockás ing, farmer, kardigán). Mondanom sem kell, teljesen úgy néztem ki, mint egy gimnáziumi magyartanár. :) A barátnőm feljött hozzánk, hogy a sminkeléstől elszokott szemeimen kipróbálhassam a legfrissebb szempillaspirálját. Amikor legutoljára a barátnőm és én együtt festegettük magunkat, tíz évvel fiatalabb kiscsajok voltunk és én éppen a férjem meghódítására készültem, aki most a sminkelés alatt a nappalinkból figyelt minket. Ezt nevezem én tudathasadásos állapotnak! A kényelmetlen ruhaválasztás - és egy spontán időutazás - miatt a barátnőm nagylánynak nézett ki, én pedig egy gátlásoktól fulladozó rút kiskacsának éreztem magam- épp mint tinikoromban.

Megérkeztünk a koncert helyszínére. Leesett állal járattam végig a tekintetem a gyér számú közönségen. Nálunk egy-két évtizeddel idősebb, múlt századból itt rekedt ősz hajú, farmer mellényes, hosszú hajú férfiak és nők szorongatták a sörüket körülöttünk. Néhány perc után már fel sem tűnt, milyen ruha van rajtam. Az előzenekar a húrok közé csapott, a foghíjas nézőtér mégsem akart telni. A  húszonéves, egyetemistaképű srácok kellemes, duruzsoló dallamokkal lazították el a szombat este kikapcsolódni vágyó vendégeket. Kezdtem oldódni. Néhány korty muskotály édesen simogatott. Szépen lassan kiszakadtam a gépiesen lefuttatott hétköznapok programjából. Sikerült otthonhagynom a néha nyikorgó, néha olajozottan működő futószalagot, amelyet taposva nap mint nap ugyanazokat a köröket futom.

Az egyetemistaképű srácok átadták helyüket Lovasinak és a bandának. Az első néhány szám alatt a karomat magam előtt szorosan összefonva fürkésztem a zenészeket, a hangszereket, a színpadon kavargó színeket. A kezdeti tartózkodásom idővel jobbra-balra ringatózózásra váltott. A barátnőm eközben egy régi ismerősünkkel kezdett pörögni és forogni. Egyedül bólogattam a visszafogott negyvenesek között. Aztán elkezdtem mozgatni a kezeim is. És ekkor megtörtént, amit már régóta szerettem volna: ki mertem ereszteni úgy istenigazából a hangom. A dalszövegekkel szinte végig bajban voltam, ezért énekelni nem igazán tudtam. Ehelyett először csak egy-két gyenge "huhuhu"-ra futotta a bátorságom. Ez aztán a koncert végére mélyről feltörő, teli tüdőből kieresztett "áááá"-ra és szünet nélküli ugrálásra fejlődött. Akkor és ott tökéletesen eggyé váltam a zenével, a szöveggel, a hellyel, a lüktetésel és az élménnyel. És már eszembe sem jutott, hogy önbizalom híján azon kezdjek el aggódni, miért nem szorosabb felsőt vagy sötétebb nadrágot választottam. Felszabadító volt átengedni magam a monoton mindennapok után valami teljesen másnak. A közönség soraiban több korombéli vagy nálam idősebb anyukát láttam önfeledten bulizni. Ha tehetném, minden kisgyerekes anyukának receptre írnék fel félévente egy-egy sikítással, tombolással fűszerezett élő koncertet. Kisimultam, tíz évet fiatalodtam. A buli után átszellemülve, lelkesen indultam haza. Tökéletes este volt.

Kép: saját

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Tóth Krisztina Akvárium című regényét egy bloggertársam ajánlotta néhány hónappal ezelőtt a figyelmembe. Amikor legutóbb a kisfiammal a könyvtárban nézelődtünk, kíváncsian emeltem le a polcról a Magvetőnél 2013-ban megjelent kötetet.

A háromszáz oldalas, három részre  tagolt mű a csúnyácska, nyakigláb Vera hányatott életútját mutatja be. A legelső részben a főhős anyjának, azaz Klárimamának mocsoktól és butaságtól ragacsos életébe nyerhetünk bepillantást. Klárimama egy alagsori lakásban tengeti mindennapjait. Monoton és semmittevéssel töltött életébe csupán akváriuma és annak ideiglenes lakói hoznak némi felelősségteljes gondoskodást. Lakását eközben vastagon ellepi a szenny. Klárimama saját testének tisztogatására sem szeret időt pazarolni. Ehelyett szakszerűen káromkodik és ha egy-egy alkalomra kirittyenti magát, annak kivétel nélkül gyomorforgató ízléstelenség az eredménye.

A második és egyben legterjedelmesebb rész akkor indul, amikor Vera megérkezik nevelőszüleihez, Jóska bácsihoz és Edit nénihez. Az összkomfort nélküli lakás negyedik lakója Edit néni húga, Edu, akit Tóth Krisztina hallatlan hitelességgel rajzolt meg. Edu szellemileg valamelyest sérült; szemüveges, mackónadrágos, a szüntelen dohányzástól mély, férfias hangja van. Háziállatszerű teremtés, akinek gondolatai a legelemibb ösztönszinten - elsősorban az evés körül - mozognak. Amire megkérik, azt meg tudja csinálni, de önállóan nem boldogul az őt körülvevő világban. Edit néni az ötvenes évek tipikus, aggodalmas asszonytípusa, aki fegyelmezetten igyekszik élni a - mai szemmel teljesen - kényelmetlen mindennapokat. Eközben tántorítatlanul meg van róla győződve, hogy mindent csak ő tud helyesen elvégezni. Jóska bácsi eközben tipikus apafiguraként arra vágyik, hogy lányát, Verát minél jobb emberhez adhassa hozzá. Vera választottja, Lali érzelmi analfabéta, így képtelen életben tartani kettejük kapcsolatát. Irigylésre nem méltó házasságuk gondterhelt mindennapjai adják a harmadik rész főbb eseményeit.

A történet szereplőit - ahogy azt a fülszöveg ígérte - saját árvaságuk bénítja meg. Mindegyikük gúzsba kötött, lehetőségektől megfosztott, megnyomorított életet él. Maslow szükséglethierarchiájának legalján vegetálnak, az önmegvalósítást és az önérvényesítést hírből sem ismerik, lehetőségeik az anyagiakat tekintve is szűkre szabottak. A legtöbb konfliktust mégsem a pénz hiánya okozza, hanem az, hogy a sors megfosztja őket egy jobb, gondtalanabb élet lehetőségétől (gyermekáldástól, harmonikus párkapcsolattól, privát szférától, önálló döntésektől).

A negyvenes, ötvenes, hatvanas éveken átívelő, Budapesten és a Velencei-tó partján játszódó regény legnagyszerűbb vonása abban rejlik, hogy a szerző mérnöki pontossággal és valósághűen mutatja be helyszíneit és hőseit. Klárimama dohos, penészfoltos lakása épp olyan életszerűen jelenik meg, mint Edit néniék fürdőszoba és vezetékes víz nélküli, ágyrajáróktól szűkös kis otthona. A szerző mindvégig szem előtt tartja a legapróbb részletekre is kiterjedő, alapos megfigyelés kötelességét. A legfelkavaróbb jelenetben egy letakart holttestet visznek a hullaszállítók, a szűkre szabott takaró alól pedig hátborzongatóan élethűen lógnak ki a halott hosszúra nőtt, sárgás lábkörmei.

Tóth Krisztina regényét azoknak ajánlom, akik a XXI. század közösségi médiától és szelfiktől hangos magamutogatásából szívesen visszarepülnének az időben öt-hat évtizedet. A pontosan megrajzolt szociológiai háttér és a választékos, ízig-vérig élvezetes nyelvhasználat észrevétlenül szippantja be az olvasót. Ha a habkönnyű limonádék helyett egy fajsúlyosabb, nehezebben emészthető könyvet kerestek, ne hagyjátok ki az Akváriumot!

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Ziháló légzés, felbüfögött vacsora, kérlelhetetlen, panaszos sírás - egy végignyűszített éjszaka hajtott minket hajnalban a kórház gyerekosztályára. Ki nem mondták, én nem kérdeztem, de azt hiszem, nagy volt a baj.

Az éjszaka kiszolgáltatott, nyomorúságos óráiban magamra hagyva, a rémisztő előjeleket fel nem ismerve, tanácstalanul tettem egymás mellé a lehetséges forgatókönyveket. A leghelyesebbnek vélt válaszok között bolyongva, elveszetten, a rám szakadó felelősség súlyától roskadozva gondoltam monoton egymásutániságban újra és újra végig, mit kellene tennem. A korábban már megtapasztalt, elutasítással és szemrehányással teli, megrovó tekinteteket, a műszakváltással járó bürokratikus nyűgök tetőzését akartam elkerülni, amikor a kórházba taxizás lehetőségét fontolgattam. Végül váratlanul jelent meg lelki szemeim előtt a méretes gyerekorvosunk képe, akit sűrű bocsánatkérések közepette ünnepi jókívánságok helyett az éjszaka rémisztő eseményeinek sorolásával ébresztettem a névnapja hajnalán. Néhány elkapkodott sóhaj és túlhajtott szívdobbanás után ijesztő gyorsasággal szállított be minket a kórház gyerekosztályára, míg a másik, szintén legyengült, gyógyszertől kótyagos gyermekemre a szélsebesen megérkező nagymama vigyázott.

Szorgos kezek végezték összehangolt munkájukat, míg a gyógyszerek stabilizálták a tíz hónapos élet egyensúlyból kibillent állapotát. A legdrágább kincs a kiságyban szuszogott egy oxigénmaszkkal az arcán, a nővérek negyedóránként ellenőrizték gondterhelten, de bizakodva az aprócska test mellkasának emelkedését és süllyedését. Eközben én a telefonon lógva hoztam a szűkebb család tudomására az elmúlt órák történéseit. Nem fogtam fel, mi történt velünk. Csak annyit értettem, hogy bent kell maradnunk a kórházban. A kisbabám nem evett, nem ivott, csak feküdt a rideg fémrácsok között és kimerülten igyekezett erőt gyűjteni egy testet-lelket kimerítő éjszaka után.

Öt napot töltöttünk a gyerekosztályon. A nővérek kivétel nélkül lelkiismeretesen, felkészülten és segítőkészen végezték a munkájukat. Orvosokkal ez idő alatt nemigen találkoztunk. Úgy tűnt, mintha a mindenhová begyűrűző, túlméretezett aktatornyokat csatasorba állító, szabad perceket számonkérő bürokrácia beszippantotta volna őket. A fehér köpenyek túlvilági gyorsasággal lobogtak a folyosókon, így az aggodalmas, gyámoltalan, kimerült, kiszolgáltatott, hazamenetelt sürgető, megszokott rutinjaikból és komfortjukból kiemelt betegek (és szüleik) jóformán esélyt sem kaptak, hogy érdemben tájékozódjanak testük hibás mintákkal működő részeiről. Szerencsére azért kedves, gondoskodó orvosokat is utunkba sodort az élet. Az egyik doktornő szemében megcsillant a gyermekbarát érdeklődés és az együttérzés. Ő volt az, aki a vizit során türelmesen taglalta múlt, jelen és jövő számbavehető eshetőségeit. Egy vékony hangú, vasalt inges, hideg szemű, de melegszívű orvos pedig meghagyta nekünk az intimitás egy apró látszatát, amikor kiszolgáltatott helyzetünkben udvariasan kopogott a kórtermünk ajtaján, mielőtt belépett.

Hazaérve csupán néhány órám maradt, hogy feldolgozzam az elmúlt napok eseményeit. Röviddel a zárójelentés kézhezvétele után újabb, eddig nem tapasztalt tünetek jelentek meg a mindig mosolygó kisfiamom. Újra egyedül és kétségbeesve fontolgattam, vajon ki merjem-e pakolni az ajtó mellé dobott, gombócba gyűrt szennyessel és monoton napok emlékeivel telepakolt csomagokat vagy induljunk vissza a kórházba. Az éjszakát végül a saját ágyamban töltöttem. Eltelt néhány nap, most a nagyobbik fiam és a férjem is beteg. Igyekszem helytállni, mindenkinek pontosan beadni a felírt gyógyszerek legkülönbözőbb halmazállapotú  arzenálját. Közben naponta rohangálunk kontrollra a gyerekorvoshoz, minden eddigi rendszerünk felborult. Kimerültem. A féltés és az aggodalom, a napi szinten felmerülő újabb és újabb kérdések és a rájuk adott bizonytalan válaszok felőröltek. Tudom, másnak sokkal nehezebb. De most az én gyerekeimről van szó, akikért én vagyok felelős. Talán néhány nap múlva megkönnyebbülve dőlhetek hátra. Addig viszont a testem rutinszerűen görcsbe rándul és ellazulni képtelen izmokkal, megfeszülő inakkal szorongva várom, mikor tér vissza minden a megszokott kerékvágásba.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Valamikor valahol valamit éreztem.

A tavaszi napsütés kicsalogatott a négy fal közül. A főutca zaját figyelmen kívül hagyva szívtam be a tavasz simogató, élettől duzzadó ígéretét a tüdőmbe, amikor a rügyező fák mögött megpillantottalak. Te söröket cipeltél, én babakocsit toltam. Talán én vettelek észre hamarabb. Amint megláttalak, kihúztam magam, és magabiztosnak tűnő léptekkel haladtam feléd. Régi ismerősökként üdvözöltük egymást. Semmi puszi, semmi közvetlenkedés, csak egy kimért, kurta, baráti "szia". Futottunk néhány felesleges udvariassági kört, hogy aztán sablonválaszokkal próbáljunk fenntartani egy  beszélgetést, amely feszélyez és nem őszinte. Mondtál egy-két kedves szót a kisfiamról, én néhány közhelyes mondattal válaszoltam.

Más irányba indultunk. Te cipelted tovább a söröket, én toltam a babakocsit. Két dolog kavargott a fejemben. Legelőször valami ősi, női öntudat dörömbölt bennem. Büszkén raktam egymás után a lábaim és magabiztosan húztam ki magam. Közben pedig hálaimát rebegtem, amiért kivételesen nem engedtem a rohanó hétköznapok megszokásának és az otromba, ám rém praktikus sportcipő és vízlepergető kabát helyett nőiesen csinos csizmát és bőrdzsekit kaptam magamra indulás előtt. Igen, akkor ott, a frissen mosott, hibátlanul beszárított tincseimmel éreztem valami hetyke kis öntudatot és szavak nélkül próbáltam napnál világosabban a tudtodra adni, mekkora kincset hagytál veszni.

Aztán arra gondoltam, mekkorát fordult velem a világ azóta, hogy ártatlan bakfisként a közös jövőnkről szövögettem álmokat a valamikori lányszobám falai között. Egy ideig hitegettem magam. Bíztam benne, hogy mégis meggondolod magad és igent mondasz ránk. Nem így lett. Nem sokkal utánad találtam valakit, aki valódi, őszinte társammá vált ebben az acsarkodásoktól hangos világban. Amikor része lett az életemnek, fény gyulladt az éjszakában. Kiszínezte a fekete-fehér mindennapokat, más megvilágításba helyezte a világ rejtett összefüggéseit, jobb emberré tett, felemelt. Hálás vagyok neki ezért. Akárcsak azért a két kis fiúcskáért, akik értelmet adtak az életünknek.

Akkor fájt, hogy eldobtál, de ma már látom, mennyivel tartalmasabb életet élhetek valaki más mellett. Igen, jobb, hogy így történt. Igen, most kerek az életem.

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Hazánk legextrémebb külsejű énekesnőjét, Pásztor Annát már több műsorban hallottam a gyermekeiről beszélni. Valahányszor az anyaságról nyilatkozott, ámulatba ejtett az a fajta lezserség és egyszerűség, ahogyan erről a témáról gondolkodik. Néhány napja arról kérdeztem, milyenek is a szürkének egyáltalán nem nevezhető hétköznapok a kétgyermekes anyuka családjában.

- Nyáron tábort szerveztetek az Anna & the Barbieszal, TV-ben szerepelsz, gőzerővel készültök a november 17/18-ai lemezbemutató koncertre. Eközben két csöppség anyukája vagy. Hogyan jut mindenre időd?

- Leginkább semmilyen idő nincs, amelyet beoszthatnék. Vannak bizonyos határidők, amelyeket szigorúan tartanom kell, de igyekszem semmit sem komolyan venni. A programjaim úgy alakítom, hogy mindent nyugodtan be tudjak fejezni. Ha ez azzal jár, hogy a következő programomról elkések, akkor bocsánatot kérek, és nem aggódom magam halálra. Megőrülnék, ha minden egyes késésem miatt önmagamat ostoroznám. Inkább arra törekszem, hogy nyugalmat teremtsek magam körül. Természetesen én is készítek terveket, próbálom betartani őket, de ha csak az egy harmadukat sikerül megvalósítanom, akkor csak annyit. Nagyon lazán veszem a TV-s, a zenekaros és a babás dolgokat is.

- A gyereknevelésben hogyan jelenik meg ez a lazaság?

- Ami nem létfontosságú, azon nem görcsölök. A gyerekeket például nem mindig ugyanabban az időben fektetjük, fürdés sincs nekik minden este. A gyerekek akkor esznek, amikor éhesek. Nem nyomok le a torkukon valamit csak azért, mert azt hallottam, hogy az milyen jó. Ha a fiam párizsit eszik, nem zöldséget, az sem gond. Mi is felnőttünk májkrémes meg lekváros kenyéren. Azt a ruhát adom rájuk, amelyeket ők akarják, akkor kelnek, amikor ők akarnak. Ezeket a civakodásokat így szerencsére megúszom. Az első baba például igény szerint szopizott a kórházban, aztán a csecsemős nővérek ragaszkodtak ahhoz, hogy másfél vagy három óránként egyen. Hallgattam rájuk és ezzel azt értem el, hogy teljesen elrontottuk a jól működő babánkat. Ezek után borzasztó nehéz volt mindent úgy visszaállítani, hogy jó legyen nekünk. A második babánál is kaptam a jó tanácsokat. Meghallgattam, megköszöntem őket, de mindent úgy csináltam, hogy nekem jó legyen. Teljesen nyitottak vagyunk. Az alvást sem erőltetjük. Tavaly télen páldául hajnali fél egykor a hóesésben sétáltunk, mert a kisfiam nem akart aludni. Mi sem vagyunk egyformák. Teljesen beosztásellenes vagyok, én sem szeretem a szabályokat . Hallgatok a babákra és ők mindig tudják, hogy mi kell nekik. Próbálok teljesen flexibilis lenni és szívből áthúzni mindent, ami nem jó. Elengedem a stresszforrásokat és így sokkal könnyebb és egyszerűbb az életem. Nálunk semmi sem kötelező.

- Napjaink anyáit görcsök, félelmek és lehetetlen elvárások akadályozzák meg abban, hogy felszabadultan átélhessék az anyaság örömeit. Te teljesen szembemész ezzel az iránnyal. De már rögtön az első baba születése után minden ilyen egyértelmű volt?

- Semmi nem volt magától értetődő, teljes értetlenséggel álltam a legtöbb dolog előtt. Sokszor páni félelelem lett rajtam úrrá. Az első két hét őrületes sírásokkal telt. Halálosan megrettentem és jeges rémülettel figyeltem, mi történik velem. Ez azért is volt ijesztő, mert korábban mindent tudtam kezelni és semmitől sem ijedtem meg. Aztán Benji megszületett, én meg csak kapkodtam a fejem.

- Az ember életét alapjaiban változtatja meg, ha gyermeke születik. Hogy érzed, téged miben változtatott meg az anyaság?

- Sokkal színesebb és mélyebb lettem. Lényegesen szélesebb spektrumon merek érezni és gondolkodni, mint korábban. Talán úgy fogalmaznék, nem megváltoztatott az anyaság, hanem kiszínezett. A régi Anna még mindig itt van bennem, csak időközben sokkal izgalmasabb lett az élet. A szülővé válást nem szabad úgy felfogni, hogy az ember élete megváltozik. Nem hagyjuk el a régi énünket, csak egy új fejezet kezdődik. Szépen lassan vissza lehet kapaszkodni a régi dolgokba, csak türelmesnek kell lennünk. Nem szabad hisztérikusnak lennünk, ha várnunk kell arra, hogy féktelenül kibulizhassuk magunkat vagy hogy belepréseljük magunkat egy csinos ruhába. A legnagyobb csapda az, ha úgy fogjuk fel az anyaságot, hogy valami visszavonhatatlanul és végérvényesen megszűnt. Ez nem így van. Minden megy tovább. A kezdeti nagy sokkkok után az ember visszakapja az alapértelmezett énjét, amely időközben sokkal-sokkal színesebb lett.

- Mit csinálsz azokban a szabad percekben, amikor egy picit lazíthatsz?

- A gyereknevelés és a munka is elementáris energiákkal tölt fel. Aztán egyszer csak kimerülök, de ilyenkor sem tervezgetem tudatosan a pihenést. Inkább vadászom azokra a két-három-öt-tíz percekre, amelyekben nem történik semmi. Ekkor keresek valamit, amivel kényeztethetem magam. Ez lehet egy csoki, egy puding, egy pohár kávé vagy bor a teraszon, egy kellemes fürdő, egy tápláló krém vagy hajpakolás, egy kiadós futás vagy egy jó kis izzadás a szaunában. Igyekszem folyamatosan készenlétben lenni, nem pedig egész héten ezekre a pillanatokra várni. Ha jön néhány nyugis perc, akkor gyorsan kiélvezem őket, de nem tűzök ki előre célokat.

- A kedveseddel hogyan élitek meg, hogy kevesebb időtök jut egymásra?

- A gyerekek születését követő első fél évben borzasztóan kevés időt tudtunk egymásra fordítani, de nem szakadtunk bele. Nem szeretjük egymást emiatt kevésbé, egyszerűen csak elfogadtuk, hogy ez egy ilyen időszak. Tudjuk, hogy lesz másmilyen is. Nem tervezgetjük a gyertyafényes vacsorát, hogy aztán azon görcsöljünk, mi van a gyerekekkel. Ehelyett szívesebben vadászunk azokra a random pillanatokra, amikor megölelhetjük, megpuszilhatjuk egymást vagy elmondhatjuk a másiknak, mennyire szeretjük. Ezekből a rövid kis percekből táplálkozunk.

- Sok anya küszködik, hogy sikeresen helyt álljon a munkahelyén és otthon is. Milyen tanácsot adnál nekik, hogyan lehet összeegyeztetni azokat a szerepeket, amelyekben jól kell teljesítenünk?

- Lazára kell venni a gyeplőt és figyelni, merre sodor az élet. Minden pillanatot úgy kell megélni, hogy kívülről lásd magad. Időnként teszteli az élet a tűrőképességem; most például annak van itt az ideje, hogy sírjak a fáradtságtól. Vannak olyan napok, amikor semmit nem tudok megcsinálni abból, amit szeretnék. Máskor meg épp ellenkezőleg: fáradhatatlan szuperhősként oldom meg a feladataim. Tudni kell mind a két helyzetet kezelni. Ha ott maradnak a koszos edények a mosogatóban, majd elmosogatok holnap. Ami nem megy, el kell engedned anélkül, hogy emiatt önmagad hibáztatnád.

Képek: Kleb Attila, dfoto.hu, Haberl Panni, Ambrus László, Polgár Marianna, Róbert Photo, Fülöp Noémi

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!