November 9-én Radnóti Miklós halálára emlékezünk. Hetvenkét évvel ezelőtt ezen a napon ölték meg máig tisztázatlan, egymásnak ellentmondó, körülmények között. Mindössze harmincöt éves volt. Harmadik munkaszolgálatára indult, amikor felesége, Fifi utoljára látta.  Most az ő naplójából idézem utolsó együtt töltött napjukat és a búcsúzást.

1944. MÁJUS 20. SZOMBAT

"Jóformán nem aludtunk egész éjjel. 10 felé kezdtünk csomagolni, amikor már mindenki elment, és Mik nagy kínnal megvacsorázott. Alig evett már egész nap. Elég kicsi a zsákja, és nagy nehezen gyömöszöltük bele a legszükségesebbeket. Aztán a takaró volt a fő probléma. A finom gyapjútakaró nehéz kicsit, és nagy is. Az utolsó „táborozáskor” az egyik katona ellopta Mik összes drága szíjait. Most megfizethetetlen és nem is igen kapható plédszíj. Hurkát kellett csinálni, és úgy a hátizsák tetejére szíjazni sok kis, sílécekről levett szíjjal. Csak úgy ugráltam tehetetlenül Mik körül, nem értek a pakoláshoz, csak úgy adogattam, ami kellett. Miközben szanaszét volt mindenünk, megszólaltak a szirénák, nem is volt előzetes riasztás a házban. Nagy sebbel-lobbal, összevissza gyűrve szedtük össze, amit csak lehetett, és kócosán, ziláltan futottunk le, görnyedezve. Alig mertem Mikre nézni. Szegény egyetlenem, fekete volt az arca a kimerültségtől. A házban összeröffentek a riasztási díj és óvóhely-takarítás miatt a lakók, voltak, akik nem akartak fizetni érte, így most nem szólnak előre. Mi persze buzgón kifizettük a havi járulékot, de nem számít, egye fene. Olyan kevéssé fontos ez most már. Éjfél után készültünk el. Nem volt meleg víz, így még egy pihentető fürdőt sem tudtam adni, csak úgy mosdattam külön melegített kis vizekkel szegény kis szentemet. Nem is 24 óra alatt, a behívó kézhezvételétől számítva legalább öt kilót fogyott. Mikor végre lefeküdtünk, úgy öleltem magamhoz, mint egy törékeny édes szentséget, olyan féltve és kétségbeesve: hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön? Az utolsó, tegnap kezdett verse csak borzasztó töredék maradt.1 Mikor fogja tudni befejezni? így csupa nyers borzalom. Mikor háromnegyed 5-kor felkeltünk, már régóta, talán egész éjjelen át ébren voltunk. Alig volt háromórányi nyugta szegény Szívemnek. Ez az elbocsátás ilyen hajnalokon, ezt nem lehet kifejezni, és kár is beszélni róla. Csak az érti, aki éli. 7 felé aludtam el, csak folyton az kínzott, milyen nehezet cipelt. Olyan volt hátulról nézve, mint egy egész kis erőd, minden a hátára szerelve. Édes szép, sima bőrű finom háta hogyan fogja bírni, és meleg nap is a mai. Aztán, mikor 10 felé felébredtem, hát bőgni kezdtem, akkor kezdődött a szörnyűség. Sohasem tudom egyidejűleg felérni ésszel, ami történik, csak később. Akkor harsogott körülöttem az egyedüllét A szétszórt szoba, a tegnapi sok ember, az izgatott csomagolás után takarítani kezdtem, de nem tudtam sietni. Úgy lehúzott az, hogy most meddig lesz ez így, és még mi jöhet, hogy csak fél 1-kor készültem el félig. Akkor rohantam haza, és kit látok, Jani van otthon, akiben minden bizalmam volt, hogy Vácott majd istápolja Miket. De hát vásárlási alkalma volt bejönni egy katonával, persze bejött, nem tudta, hogy Mik ma érkezik oda. Elmondta, hogy úgysem mehetett volna hozzá, mert nagyon szigorúan el vannak különítve az újonnan bevonultak, több ezer ember. Csoportosítják őket: ki mihez ért, szakmánként. Nem tudom, mi lesz Mikkel, a tanárságát mire tartják majd alkalmasnak. Most ott fői a napon, piszokban talán, még rendes szállás nélkül is hétfőig biztosan. Nem hiszem, hogy vasárnap foglalkozni fognak velük. – Egész úton hazafelé és otthon is nyelem a sírást. Itthon délután aztán bőgök, bőgök. Aczél Gyuri jön elbúcsúzni: Jászberénybe megy sajnos. Erős és ügyes, segített volna Miknek, nagyon sajnálom, hogy nem vele együtt vonult be. Lefekszem az erkélyre, és előveszem az Ikrek havát. Régen olvastam, és most megint magával ragad, és zokogok közben. Nem is tudom, lehet-e ezt az írást objektív, száraz szemmel bírálni. Azt a régi kisfiút, aki az én egyetlen gyerekem, és akiről tudom, hogy most is ugyanaz. Azt siratom, tündéri jóságával és gyöngédségével hogy fogja kiállni ezeket az időket? Fejet mosok, közben Szent-Györgyi Nelli ugrik fel egy pillanatra ragyogó fiatalon, barnára sülten, kedvesen. Bead egy poggyászt Verukának, és rohan a szegedi vonathoz. Nagyon megüti, hogy Miket behívták. Hisz mindenki szeretni tudja őt, tünemény korunkban. Sokszor úgy érzem, nincs ilyen édességes ember szegény Attila óta semerre."

Idézet: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló II., Jaffa, 2014.

Kép: saját, az abdai tömegsír helyén emelt emlékműnél készült

Videó: youtube

Először a Nők Lapja Konyha hasábjain találkoztam vele. Olaszos fogásaival, kalóriaszegény desszertjeivel, kifinomult fotóival gyorsan levett a lábamról. Internetes oldala 2007 óta ontja az ínycsiklandó recepteket. Az ország egyik legismertebb gasztrobloggere most a kezdetekről, a siker zálogáról, családról és egészségről mesél. Vrábel Kriszta-interjú.

- A gimiben és az egyetemen olaszt tanultál. De mikor és honnan jött az ötlet, hogy gasztroblogot indíts?

-  Tíz évvel ezelőtt a nagyobbik fiammal voltam otthon gyesen, amikor arra gondoltam, elindítom a Dolce Vitát. Mielőtt a kisfiam megszületett, a  reklámszakmában dolgoztam. Tudni kell rólam, hogy nagyon pörgős típus vagyok és folyamatosan újabb ás újabb ötletek jutnak szembe, megállás nélkül jár az agyam, szeretek aktívan tevékenykedni. Imádom a gyerekeim, de úgy éreztem, hiányzik valami az életemből. Tíz évvel ezelőtt még furcsa tévképzetek éltek Magyarországon az emberek fejében az olasz konyháról. Ezeket szerettem volna helyretenni a blog elindításával.

- Otthon dolgozol?

- Igen, otthon. Az, ahogyan a blogból munka lett, egy szép, és folyamatosan növekvő folyamat volt. A második fiam születésekor kezdtem el magazinoknak dolgozni. Ahogy nőttek a fiúk és ahogy elkezdtek óvodába, iskolába járni, úgy találtak meg egyre nagyobb munkák. Otthon kezdtem tehát dolgozni, később pedig kialakítottam magamnak egy saját kis stúdiórészt. Az, hogy otthon dolgozhatom, számos előnnyel jár. Egyrészt így sokkal kényelmesebben, a saját döntéseim alapján szervezhetem a napom, másrészt a házimunkával is jobban össze lehet egyeztetni így a munkám.

- Teljesen egyedül dolgozol vagy van segítséged?

- Mára - azt hiszem, nem túlzás ezt állítani - a Dolce Vita egy brand lett. Két blogot (a dolcevitablog.hu-t, valamint a 160g.hu-t), két webáruházat és egy olyan boltot üzemeltetek, ahol kávézó is működik. Hamarosan nyílik a második boltom. Ennyi mindent nem bírnék egyedül. Hat ember dolgozik jelenleg a Dolce Vita különböző vállalkozásaiban. Valaki a főzésben segít nekem, hiszen amikor a hét négy napján napi hat-nyolc ételt készítek és fotózom is őket, elkél a segítség. Ketten a webshopban dolgoznak, ehhez jönnek még a bolti eladók.

- Hogyan osztod be az időd?

- Mint minden dolgozó nő, én is eszelős módon zsonglőrködöm az idővel. Ma az a nők feladata, hogy nagyon sok területen helytálljanak, ez pedig nem egyszerű. A fiaim nyolc és tíz évesek, tehát már nem kell nekik segíteni az öltözködésben vagy a fürdésben. Ehelyett viszont edzésre hordom őket, így általában este hét körül esünkk haza - hullafáradtan. Azért, hogy mentálisan és fizikailag is bírjam ezt a tempót, hetente három-négy alkalommal szakítok időt magamra. Az igazi kikapcsolódást és feltöltődést ilyenkor a mozgás jelenti számomra. Hétköznap van, hogy nagyon korán kelek, egyedül edzek, hétvégén pedig a férjemmel és a fiaimmal. Én futok, a gyerekek régebben bicajjal kísértek, mostanság a nagyobbik fiammal már futóversenyeken indulunk. Lényegesnek tartom, hogy a gyerekek azt is megtanulják a családban, mennyire kulcsfontosságú a mozgás.

- Anyaként mennyire görcsölsz azon, mit esznek a gyermekeid?

- Nagyon (nevet). Nem, nem görcsölök rajta. Nálunk mindig is tudatos volt az étkezés. Mióta a gyerekek az anyatej után másfajta ételt is elkezdtek enni, törekedtem rá, hogy a lehető legritkábban kapjanak készételt. Nálunk alapanyagok vannak, nem készételek. Ezt szokták meg, ebben nőnek fel. A születésük után igyekeztem minél korábban rávezetni őket az egészséges életmódra. Egy jó éve a gyerekeknek sem adok cukrot, finomított lisztet sem eszünk, áttértünk a lassan felszívódó szénhidrátokra. Ennél nincs jobb a világon. Változatosan étkezünk és ezt ők is élvezik.

- A munkád melyik részét szereted a legjobban?

- Nagyon szeretek főzni, de ha az ember havi nyolcvan-száz ételt készít el, az egy idő után rutinszerűvé tud válni. Persze izgalmas - és nem mindig egyszerű - folyamatosan új ételeket kitalálni. Inspirációt többnyire a korábbi ételeimből vagy a képkeresők ízléses képeiből merítek. Időnként a szerkesztők mondják meg, milyen témájú recepteket várnak. Ha étteremben vagy vendégségben járok, egy-egy ízletes fogást vagy ötletet elraktározok magamnak, aztán a saját szám íze szerint alakítok rajta. A kérdésre visszatérve pedig talán a fotózás az a szelete a munkámnak, amely a legtöbb örömöt okozza. Az olvasó ugyanis csak akkor próbálja ki a receptet, ha a fénykép ad neki valamit. Az ételnek el kell adnia magát. Ez pedig mindig jó kihívás számomra.

- Mit gondolsz, mi a sikered titka?

- Tíz éve rendíthetetlenül írom a blogom. Amikor belevágtam, pont jókor voltam jó helyen. Akkoriban egy olyan csatornán kezdtem kommunikálni, amely akkor még teljesen újnak számított, körülbelül harminc gasztroblogger volt Magyarországon, mindenki ismert mindenkit. Mára ez teljesen megváltozott. Akárcsak én magam és a blog is. Ma már kevesebb időm jut a blogírásra, mint eleinte, ennek ellenére úgy gondolom, a hitelesség és az őszinteség teszi igazán sikeressé a Dolce Vitát.

Ételfotók, családi képek: Vrábel Kriszta, portré: Kaunitz Tamás

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Halottak napja sokaknak egyet jelent a kényelmetlen, kötelező temetőjárással és egy munkaszüneti nappal, amely kiváló lehetőséget biztosít egy-egy családi kiruccanásra, wellnessezésre. Ha máskor nem, legalább ilyenkor azonban érdemes megállnunk és elgondolkodnunk azon, hogyan is éljük az életünket és mire tanítanak minket az eltávozók.

A tavalyi évben két haláleset is elgondolkodtatott az emberi élet végességén. Az egyik közeli ismerősöm néhány nappal a harmincnegyedik születésnapja után örökre elaludt. Hitetlenkedve fogadtam a halála hírét. Nem találkoztunk rendszeresen, de időnként összefutottunk az utcán. Így volt ez néhány héttel a halála előtt is. Ahogy Kosztolányi írja, "futott, telefonált/ és szőtte álmát, mint színes fonált". Tele volt tervekkel, egyikünk sem sejtette, hogy ilyen váratlanuk ér véget az élete. A temetésre a barátnőm kísért el. Felkavaró volt a tudat, hogy a csöppnyi, keskeny urna  az időnként durcás, máskor meg felszabadultan kacagó barátunk egykori testét rejti. Az értetlenkedő kérdések pedig válasz nélkül kattogtak a fejemben: "Hová lett az a termetes ember? Mi lett belőle? Miért ment el? Hiszen olyan sok minden kimaradt az életéből!" A temetése után még napokig a közös emlékeink filmje forgott a fejemben. És fülig ért a szám, valahányszor arra gondoltam, milyen eszetlen dolgokat éltünk meg együtt. Megrendített az elvesztése, mert nehéz volt elfogadnom, hogy nincs többé, ezért pedig egy jelentéktelennek tűnő betegség hétköznapi szövődménye felelős.

A barátom elvesztése arra tanított, hogy soha ne feküdjek le haraggal a szívemben, ha valakit megbántok, minél hamarabb kérjek elnézést és én is bocsássak meg "az ellenünk vétkezőknek". Nem felejthetjük el, hogy bárkivel bármikor bármi történhet. Be kell látnunk, hogy életünk és lehetőségeink végesek. Természetesen időnként az ember dühbe gurul, kiabál, vádol. Ami igazán fontos ilyenkor, hogy egy heves vita után oda merjünk állni a másik elé és bocsánatot tudjunk kérni.

A másik haláleset csak közvetve érintett. Egy elhunyt idős néni valamikori házát vettük meg, amelyet a szintén koros örökösök anélkül adtak el, hogy bármit is kipakoltak volna belőle. El tudjátok képzelni, milyen érzés volt egy már nem élő, teljesen ismeretlen személy legintimebbb dolgai, a biztonságot jelentő otthona falai, az egykori kamrájában a félig elhasznált liszt meg a télire gondosan felcímkézett befőttek között lépkedni vagy kiüríteni a szoknyákkal, kabátokkal, hálóingekkel zsúfolt ruhásszekrényét; a reszkető kézzel feljegyzett receptjeivel, házi praktikáival, fiatalkori fotókkal, képeslapokkal teli fiókjait kiselejtezni vagy a férje temetésén felolvasott beszédjébe beleolvasni; a hullámcsatját, a sarokcsiszolóját a szemétbe vetni; a feleslegessé vált nagykabátokat, papucsokat, kesztyűket elajándékozni?

Miközben a néni hajdani életének kisebb-nagyobb darabjait fürkésztem, különös érzés tört rám. Úgy éreztem, vadidegen betolakodóként nincs jogom azok a dolgok között kutakodni, amelyek neki valamikor szorgos mindennapokat, örömöt és reményvesztettséget jelentettek. A tárgyak, amelyek az életét keretbe foglalták, azonban gazdájuk halálával egyszeriben lényegüket vesztették. A fésű, amely reggelente a haját simította; az asztal, amelynél délben az ebédjét fogyasztotta; a tükör, amelybe indulás előtt belepillantott vagy a lámpa, amelyet elalvás előtt utoljára kapcsolt le; mind jelentősségét vesztette. És akkor ott megértettem valamit: felhalmozhatunk az életünk során megannyi tárgyat, vagyont, csecsebecsét; a szívünknek kedves, dédelgetett holmijaink az utódainknak csak felesleges, értéktelen lomot fognak jelenteni. A drága gyöngysort vagy a kedvenc könyvünket ugyanúgy itt kell majd hagynunk, mint a méretes bőrgarnitúrát vagy a legdrágább cipőinket. Mulandó, időleges értékek hajszolása helyett inkább arra kellene törekednünk, hogy minél kevesebb keserűség, megbánás és elszalasztott lehetőség mérgezze az életünket. Amikor lepereg előttünk életünk filmje, úgysem az fog megnyugvást hozni, mekkora vagyont halmoztunk fel, hanem az, kire mennyi időt és jó szót szántunk. Tudom, elcsépelt közhely, de mégis így van: nem tudjuk, mennyi időt kaptunk, ezért töltsünk úgy minden napot, mintha az lenne az utolsó!

Videó: youtube

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Nyugtalanító fikció az íróról

Hevesen kalapáló szívvel és izzadó tenyérrel indultam múlt héten Grecsó Krisztián költő, író, publicista író-olvasó találkozójára. Miért aggasztott ennyire ez a program? Pár nappal korábban megkerestem e-mailben és egy közös interjú lehetőségét villantottam fel, választ viszont nem kaptam. Szorongva, az előkészített kérdéseimmel felszerelkezve vettem az irányt a művelődési ház felé, amelynek kisebbik termét szinte zsúfolásig töltötték az érdeklődők. Az előadás elején és végén megállás nélkül azon kattogott az agyam, mi lesz, ha egyszer csak beugrik neki, hogy egy blogger ott ül valahol a közönség sorai között, és ország-világ előtt akarja pontosítani majd az interjú részleteit. Erre szerencsére nem került sor, így önfeledten simulhattam bele a beszélgetés meghittségébe.

Az előadást megelőzően nyugtalansággal töltött el annak a lehetősége is, hogy túlsásogsan elméleti síkon, kizárólag az irodalomelmélet bennfentesei számára érthető stílusban fog mozogni a beszélgetés. Hallgattam én féléveket disszeminációról meg metafikcióról, de nem véletlenül nem irodalomból írtam a szakdolgozataim. Irodalmi szövegeket azért olvasok, hogy szórakoztassanak, nem azért, hogy egy életidegen, tudományos szaknyelven agyonelemezzem őket.

Szólalj meg!

Az egyórás beszélgetés végén lehetősége nyílt a közönségnek arra, hogy faggassák egy kicsit a meghívottat, a kérdések azonban nem igazán záporoztak. Az interaktív rész helyét így a dedikálás vette át. Három Grecsó-regénnyel és remegő térdekkel én is beálltam a sorba. A gyomrom parányira zsugorodott, a tenyerem elkezdett izzadni, mert tudtam, meg kell szólítanom őt, az ismert írót. Aztán egyszer csak sorra kerültem. Izgulva, alig hallható hangon kezdtem bele előre megfogalmazott mondataimba. Mialatt én halálra izgultam magam, Krisztián lezseren, közvetlenül, rutinosan viselkedettt. Mindhárom könyvem aláírta és megígérte, válaszolni fog a kérdéseimre, ha elküldöm őket e-mailben. Elköszöntem tőle, és huh! Végre megkönnyebbültem, az izgalom alábbhagyott, én pedig megnyugodva, kisimulva és feldobottan indultam haza.

Folytatása következik

Félelmeim dacára nagyon kellemes, családias, talán azt is mondhatom, helyenkét intim beszélgetésnek lehettem részese. Krisztián saját és családja múltjának olyan rétegeit fedte fel, amelyekhez nem kevés bátorság kellett. Életének különböző állomásairól (Szegvárról, Csongrádról, Szegedről, Pestről) és szépirodalmi műveiről egyaránt megosztotta gondolatait. Az irodalomelméleti zsargont és az aktuálpolitikai témákat egyaránt finoman kerülte, így egy öniróniával gondosan átitatott, humoros, őszinte kitárulkozás szem- és fültanúja lehettem.  Korábban attól tartottam, zavaróan komolyan fogja venni magát a több díjjal is kitüntetett író. Ehelyett egy olyan szerző jelent meg a pulpituson, aki őszintén merte vállalni kezdeti sikertelenségeit vagy zenei képzettségének hiányosságait. Hamarosan elküldöm neki a kérdéseim, aztán megint görcsbe ránduló gyomorral várom a válaszát.

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Reméltem, elkerülhetjük, de újra megtörtént. Újfent belefutottunk egy olyan ajándékba, amelyet illik szépen, hangosan megköszönni, közben pedig arra gondolni, micsoda marhaság volt megvenni. Sok esetben időszerű lenne felszámolnunk a kötelező, épp ezért kínos, minden örömöt és kreativitást nélkülöző ajándékozási gyakorlatot azokban az esetekben, amikor törölközőn, tusfürdő csomagon, bugyin meg zoknin kívül nem tudunk egymásnak mást kitalálni.

A másiknak kellemetlen perceket okozó ajándékozás rítusától elszakadni kénytelen rokonok, ismerősök a gyerekeket sem kímélik. Ők elsősorban azok a - legtöbbször - idős nénik és bácsik, akik szeretnének örömöt okozni a kicsiknek, csak éppenséggel nem ismerik őket és kívánságlistáikat elég jól. Ekkor kerülnek elő a szatyrokból, ajándéktasakokból a kínaikban vagy 100 forintosokban könnyen, gyorsan beszerezhető kacatok, amelyek ideig-óráig örömöt okoznak a gyereknek és amelyeket aztán csak kerülget a család az egyre szűkösebbé váló lakásban. Az értelmetlen lomok vásárlásában "A" kategóriás helyet töltenek be azok az ismerős nagyszülők, akik nemi hovatartozásra fittyet hányva sózzák rá a gyerekeimre saját kisunokáiuk megunt, elkoptatott játékszereit. Amikor a kisfiam rózsaszín pónit és tüll szoknyás Minnie egeret kapott, már meg sem lepődtem. Csak éppenséggel nem értettem, hogy hogy nem vette magának az ajándékozó legalább annyira a fáradtságot, hogy előre megkérdezze, fiú vagy lány fogja kapni az éppen aktuális mütyürkét. Értem én, hogy a kedvesség és az ajándékozás hajtja őket, a gond csak az, hogy eközben a megajándékozott öröme - pontosabban annak elmaradása - már teljes mértékben hidegen hagyja őket. A megfelelő ajándék kiválasztásába fektetett időt és az ajándékozó figyelmességét egyértelműen mutatja, milyen terméket emel le valaki a bolt polcairól. Ha - tegyük fel - egy örökmozgó kisfiút ugrálókötél helyett barbie-is könyvjelzővel lepnek meg, elkezdhetünk gondolkodni azon, mikor kerítsünk sort egy őszinte, nyílt, sértettséget nélkülöző beszélgetésre a kötelező ajándékozási köröket csak letudni akaró ismerőseinkkel. Az esztétika és a remélt öröm elmaradása azonban csak a kisebbik baj.

A nagyobbik gond az, hogy az olcsó, értéktelen játékok igen jelentős hányada köszönő viszonyban sincs az érvényben lévő fogyasztóvédelmi előírásokkal. A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság ez évi jelentése alapján "nyolcvanegyféle gyerekjáték közül negyvennyolc termék  fulladás, szemsérülés vagy tartós egészségkárosodás veszélyét hordozta." A nagyobbik fiam két és fél éves és már sajnos nem egy selejt vacakot kellett kidobnom, mivel azok olyan silány anyagból készültek, hogy a játék hevében azonnal letört egy-egy darab vagy alkatrész róluk. Arról nem is beszélve, hogy a jó szándékú ajándékozónak eszébe sem jut megnézni a dobozon, hogy hány éves kortól ajánlja a gyártó a termék használatát. Sajnos időnként hallani olyan esetekről, amelyek tragédiába torkollanak. A szülő természetesen - amennyire ereje és lehetősége engedi -, igyekszik a gyerek nyakában lihegni, hogy folyamatosan biztonságban tudja a kicsikéit. Porszem azonban bármikor kerülhet a gépezetbe.

Mi tehát a megoldás? Próbáljuk minél jobban kiszűrni azokat a játékokat, amelyek veszélyt jelenthetnek a gyerekünkre! Kerüljük azokat a játékszereket, amelyekről már a csomagolás alatt le van pattogva a festék vagy túl vékonyak, gyengék a kiegészítői (például autók kerekei, gépek létrái)! Részesítsük előnyben a drágább, de jobb minőségű játékokat! Ha a pénztárcánk ezt nem teszi lehetővé, kérjük meg családtagjainkat, hogy egyetlen nagy, közös ajándékkal lepjük meg a gyerekeket, unokákat! És közben egy percig se legyen lelkiismeret-furdalásunk, amikor a kukába hajítjuk a Panni nénitől vagy a Feri bácsitól kapott kis autót! Ha valaki nem elég érett és felelősségteljes, hogy belássa, rosszul választott ajándékot, az inkább sértődjön meg, ha meglátja a  szemétben a letört ujjú Barbie-t, minthogy egyetlen gyerek élete is veszélybe kerüljön egy rossz minőségű játék miatt!

A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság vizsgálata itt elérhető: http://www.nfh.hu/node/14174

Képek: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Mielőtt a kisfiaim megszülettek, vergődő kétségbeeséssel gondoltam arra, hogy - ha nem is örökre, de -, jó néhány évre száműzhetem a kedvenc zenéim a CD-lejátszónkból. Nem akartam beletörődni, hogy a buliszámok a Bóbitának adják át a helyüket a lakásunkban. Aztán megfogalmazódott bennem az elhatározás: a tinglitangli dalocskák helyett azokkal a stílusirányzatokkal és dalokkal ismertetem meg a kicsikéim, amelyeket én hallgatok és amelyek nekem okoznak örömöt.

A gyerekdalok hallgatásával töltött időt igyekszem minél rövidebbre korlátozni. Ennek persze megvan az oka. Gyerekkoromban otthon soha nem hallgattunk Halász Juditot, helyette a Záray-Vámosi kazetta A és B oldala, no meg az egykori táncdalfesztiválok slágerei forogtak szünet nélkül. Gyerekdalok közül a Boldog születésnapot! és a Micimackó, meg egy-két felejthető Papp Rita sláger jut eszembe ebből az időszakból. Nincs semmi gond Halász Judittal és a klasszikus gyerekdalokkal. Akik szívesen hallgatják, dudorásszák ezeket, tanítsák meg őket a gyermekeiknek és ezeken keresztül adják át a zene szeretetét! Azt sem hinném, hogy rosszabb ember lesz abból a gyerekből, akinek a szülei miatt a gyerekkora heavy metal vagy lakodalmas rock hallgatásával telik. Mindenki olyan módot válasszon gyermeke zenei neveléséhez, amely neki a legmegfelelőbb! A leglényegesebb itt is - mint annyi minden másban -, hogy a családtagok élvezzék a közös dalolást és leljék örömüket az együtt töltött időben!

Attól, hogy anya lettem, én sem tudok kibújni a bőrömből. Nem tudok arról papolni a gyerekeimnek, milyen jópofák a bugyuta gyerekdalok, ha közben a kínok kínja ül ki az arcomra. Közös, családi emlékek, élmények nem kötnek a hagyományos gyerekdalokhoz, nem is igazán ismerem őket. Mindezek ellenére beengedek néhányat az életünkbe, ezeket azonban németül tanítom és éneklem a kisfiammal. Majd a mamáknál meg az oviban elsajátítják a megszokott, hétköznapi gyerekdalokat, itthon pedig marad Palya Bea, Szabó Balázs, Péterfy Bori, a Csík zenekar, a Wellhello meg a Halott Pénz.

A pillanatnyilag felkapott előadók és az ideig-óráig divatos zenék lüktetése és ringatása végigkíséri a mindennapjainkat. Ahogy az iskolában a diákjaimmal, úgy itthon a saját gyerekeimmel is meglepően gyakran törünk ki spontán dalolásban. Közben pedig csillog a szemem, hevesebben ver a szívem, a lábam pedig önkéntelenül mozdul jobbra meg balra. Amikor a rádióban felcsendül valamelyik kedvencem, a kisfiam lelkesen kiált fel: "Anya, ez a mi dalunk!" Riszáljuk magunkat, együtt énekeljük a szöveget, a kisfiam léggitározik, én meg dobolok. Vagy fordítva. Imádom ezeket a közös pillanatokat! Magam adom, hiteles vagyok, nem másnak akarok megfelelni. Élvezem, hogy anya vagyok!

Videók: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Sokan váltig állítják, hogy a nyár a kedvenc évszakuk. Ilyenkor élvezhetik a gyerekek a többhónapos nyári szünetet, a családok nyaralni utaznak, az ember pedig észrevétlenül töltheti fel a téli hónapok alatt kiürült D-vitamin raktárjait. Én az őszért is rajongok. Négy kedves dolgot gyűjtöttem össze, amelyek a nyirkos, sötét hónapok alatt megmelengetik a szívem.

1. Az iskolakezdés izgalma

Akarva-akaratlanul a szeptember minden évben összekapcsolódik a tanévkezdéssel. Én pedig minden ősszel lelkesen vágok bele az új tanévbe. Élvezem, amikor reggelente munkába indulok, a karomat végigborzolja a hűvös, csípős levegő, délutánra pedig melegszik annyit az idő, hogy lekerülhetnek a vékony kardigánok. Hazafelé aztán nagy gonddal vetem bele magam a megfelelő piros tollak és a szépséges, motiváló noteszek beszerzésébe, hogy a megfelelő kellékekkel és új reményekkel felszerelkezve vághassak bele az új tanévbe.

2. A természet csodái

Amint beköszönt a hideg, nyirkos ősz, hálás vagyok azokért a ritka pillanatokért, amikor a négy fal közül kimozdulva napsugarak simogatják az arcom és gondjaimról megfeledkezve, felszabadultan taposhatok a kisfiammal az őszi avarban. Ahogy csökken a napsütéses órák száma, úgy növekszik az erdők, tanösvények, városi parkok lélegzetelállító, minden képzeletet felülmúló színkavalkádja. Az októberi sárga és piros levelek, a fényesen csillogó, barna gesztenyék mind arra biztatnak, hogy kisebb-nagyobb zacskókat tömjünk meg velük és az othonunkba csempésszünk egy kis szelencényit a természet csodáiból.

3. Lakoma minden mennyiségben

Ahogy beköszönt a hideg idő, gyakrabban kerül az asztalunkra az ősz legváltozatosabb színeiben pompázó, vitaminokban gazdag, ínycsiklandó krémleves. Nemcsak a természet tobzódik ilyenkor piros és narancs színekben, hanem a kamránk is. Sütőtök, cékla, répa, szőlő és szilva veszi át a nyári, gyorsan romlandó zöldségek és gyümölcsök helyét. Ahogy hűvösödnek a napok, a sütőt is gyakrabban kapcsolhatjuk be, hogy egy kis édes-habos boldogsággal kényeztessük a lelkünket. A kedvenceim azok a hosszú, őszi-téli esték, amikor egy letehetetlen könyv, egy puha takaró és egy bögre gőzölgő tea vagy forró csoki társaságában bekuckózom magam a kanapéra és órákon át olvasok.

4. Karácsonyi hangolódás

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki szeptemberben már a karácsonyi ajándékokon és az ünnepi menün töri a fejét. Azért, hogy a szeretteimnek már karácsony előtt örömöt okozhassak, többször készítettem nekik adventi naptárt, az ajándékok kiválasztása és beszerzése pedig jócskán karácsony előtt kezdetét vette. Ebben az évben a kisfiam is meglepem egy adventi naptárral. Pici ajándékokat, szaloncukrot, kirakódarabkákat fogok elrejteni a huszonnégy kis dobozba. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni az aprócska ajándékokhoz. Az ő öröme az enyém is lesz.

Képek: saját és freeimages

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Gyermekünket rendszeres és alapos fogmosásra szoktatni, bizony, nem egyszerű feladat. A megfelelő fog- és szájápolási szokások kialakítását azonban nem lehet elég korán kezdeni, a helyes fogmosási rutin kialakításának elmulasztása ugyanis komoly következményekkel jár. Dr. Vígh Annamária fogorvos segítségével annak jártam utána, miért is olyan fontos minél hamarabb elkezdeni gyermekünk fogainak ápolását és mi a baj a fogorvosi székben hiztériázó kisgyerekkel.

- Mikortól és hogyan kell odafigyelnünk gyermekünk fogaira?

- Gyermekünk fogainak ápolása már az anyaméhben elkezdődik. Az anya táplálkozása, életmódja és a várandósság alatt szedett gyógyszerek mellékhatásai mind-mind szerepet játszanak a fogak szerkezetének kialakulásában. Miután kisbabánk megszületik, érdemes időt és energiát nem sajnálva, türelmesen próbálkoznunk a szoptatással. Azt mér rég óta tudjuk, hogy a tápszerekhez képest az anyatejes táplálás jótékonyabb hatással van babára, mamára egyaránt. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy gyermekünk fogazatának szabályosságát is megalapozza a szoptatás, hiszen amikor a baba az emlőbimbót a nyelvével a szájpadláshoz szorítja, elsajátítja a helyes nyeléstechnikát és orrlégzést, ezzel pedig a felső állcsont későbbi fejlődését segíti elő. Ha kénytelenek vagyunk gyermekünket tápszerrel etetni, válasszunk "fogszabályozós" cumit, illetve cumisüveget!

Ahogy a gyermekek cseperednek, egyre gyakrabban vagyok szemtanúja olyan jeleneteknek, amikor az egy-két éves totyogókat mindenféle nyalánksággal próbálják lekenyerezni néhány percnyi nyugalom reményében vagy a nagyszülők különböző édességekkel igyekeznek kényeztetnek unokájukat - folytatja a szakember. - Hangsúlyoznom kell, hogy a legnagyobb gondot nem a jó minőségű csokoládé okozza - sőt, a legfrissebb kutatások szerint a kakóvaj jótékony filmréteget képez a fogakon -, hanem a cukros, ragadós ételek, mint például a nyalókák, cukorkák, kukoricapelyhek, amelyek beszorulnak a fogak közé és a barázdákban így megteremtik a táptalajt a káros baktériumflóra kialakulásához, amely aztán szuvasodást eredményez. A szénsavas üdítők és a savas gyümölcslevek sem kímélik a fogak felszínét, ugyanis hozzájárulnak az esetlegesen már meggyengült zománcréteg teljes szerkezetvesztéséhez, valamint a fogak szuvasodásához.

- Ne adjunk tehát cukros, savas üdítőket a gyerekeknek?

- Gyümölcsleveket adhatunk, mert egészségesek, de lényeges, hogy azokat egyszerre igya meg a gyerek, ne forgassa a szájában sokáig. Fontos, hogy amikor már kibújtak a tejfogak és a gyermek már képes a vegyes táplálék fogyasztására, ne "kényeztessük” pépes ételekkel, amelyek elfogyasztásánál nincs szükség rágásra, mert ezek egyrészt szűk fogívet és szabálytalan fogsor kialakulását eredményezik, másrészt beleragadnak a fogak barázdáiba és nem tudnak a fogak természetes módon tisztulni rágás közben. Igenis rágjon a gyerek húst, nyers zöldséget, gyümölcsöt! Az is lényeges, hogy legyen meg a táplálkozás ideje, ne nyammogjon egész nap valamit, az étkezések során pedig kapjon olyan ételeket, amelyeket rágni kell, mert a fogváltásnál ez indukálja többek között a tejfogak gyökerének felszívódását, majd a maradó fogak előtörését.

- Mikor kezdjük a szó hagyományos értelmében vett fogápolást, fogmosást?

- Gyakran nem tudják a szülők, hogy az első fog, amely előtör a maradók közül, az a hatos fog, amelyet nem előz meg tejfog kiesése. Ezért amikor előtörnek az első kis tejfogak, már ügyelnünk kell arra, hogy ne maradjon ételmaradék a baba szájában. Egy kisfejű, direkt bébiknek készített átvizezett fogkefével vagy egy nedves gézdarabbal áttörölhetjük az első fogacskákat nagyon ügyelve arra, hogy ne okozzunk traumát, például ne nyomjuk le ezeket a torkán! Két-három éves kortól pici fogkrémmel, kisfejű fogkefével elkezdhetjük megtanítani fogat mosni. Legcélszerűbb, ha az egyik szülővel mos fogat, a másik pedig "leellenőrzi". Figyeljünk arra, hogy valóban történjen hatékony fizikai kapcsolat a fogak és a fogkefe között, ne mismásolja el! Esetenként be is avatkozhatunk megmutatva a helyes technikát. Mindezt persze igyekezzünk játékos keretek között tenni! A fogkefe, amelyet alapvetően használunk, legyen közepes keménységű, mert az elhajló, puha sörtékkel képtelenség hatékonyan fogat mosni! A fogkrém pedig legyen olyan, ami minél kevesebb káros mellékterméket tartalmaz!

- Két-három évesen megtanítjuk gyermekünket fogat mosni. De mikor üljön be először a fogorvosi székbe?

- Ha van rá lehetőségünk, a fogorvos felkeresésével ne várjuk meg az első kínzó, traumaként átélt fogfájást! Érdemesebb már korábban, nyugodtabb körülmények között megismertetni a gyermeket a fogorvossal és a fogorvosi rendelővel. A legjobb, hogy amikor a szülő megy éves fogászati ellenőrzésre vagy fogkő-eltávolításra, bevonjuk a gyereket, aki beleül anya vagy apa ölébe. Ekkor megnézheti a fogászati tükröt, közben a doktor néni vagy bácsi belepillant a szájába. Így megtanulja, hogy a fogorvosi szék nem kínzó pad. Ha pedig később valamilyen kezelésre sor kerül, már megbízik a fogorvosban és nem mumusként lebeg előtte a fogorvosi rendelő képe. Nagyon fontos, hogy amikor kezelésre kerül sor, olyan fogorvost válasszunk, aki nem akarja becsapni a gyereket és ha valami kellemetlenséget fog okozni, azt megmondja neki. Ha például egy tejfogtömést kell csinálni a gyereknek, adjunk egy következő időpontot, hogy lelkileg felkészülhessen rá. Így  azt érezheti, hogy kap egy kis egérutat, én viszont ilyenkor tisztázom vele, hogy a következő alkalommal nincs hisztike, nyafika, hanem az fog történni, amit megbeszéltünk. Ekkor a szülőnek van ideje, hogy felkészítse a gyereket lelkileg, mert a fogorvos csak akkor tud kapcsolatot teremteni a gyerekkel, ha alapvetően harmonikus a szülő-gyerek viszony.

Képek: Terényi Olívia

Köszönöm dr. Vígh Annamáriának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét!

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Hétvégén esküvőre voltunk hivatalosak. Tavasz óta vártuk a nagy napot a férjemmel, hogy végre egy picit kiengedhessük a fáradt gőzt. Akadt azonban egy kis bibi, amely nem volt más, mint a bulihelyszín és a lakásunk közötti százhetven kilométer.

Ahogy közeledett az indulás, egyre sűrűsödtek a teendőink és a görcsök a gyomromban. Menetrendszerűen elbizonytalanodtam, vajon nem túl korai-e egy ilyen hosszú útra, éjszakai zajos bulizásra, a megszokottól merőben eltérő programokra vállalkozni egy hét hónapos és egy két és fél éves fiúcskával. Jelentem, a küldetést túléltük, sőt időnként még élveztük is.

Közel egy hónappal a jeles esemény előtt elkezdtem azon törni a fejem, mit is vegyek fel. Merthogy a szülés óta eltelt hét hónap alatt ide-odajojózott a súlyom, így most kilókban ugyanott tartok, mint három hónappal ezelőtt. Tanácstalanság ide, sovány pénztárca oda, el kellett döntenem, mit vegyek fel. Irreálisan hosszú időbe telt, mire sikerült a döntést meghoznom. Végül négy szettet állítottam össze, amelyek közül háromban egyáltalán nem éreztem jól magam, viszont feljöttek rám. A negyedik ruha tetszett a legjobban, abban viszont egyértelműen terhes kismamának néztem ki. Gondolkodtam, nyilvánvalóvá tegyem-e, hogy még van mit ledolgoznom a hasamból vagy az igazságot elfedve feszengjek valami kényelmetlen, nem nekem való ruhában. Némi vacillálás után arra jutottam, fölösleges a kisfiam szoptatásával töltött hónapokat elérhetetlen ideálok hajszolásával és elégedetlenséggel töltenem. Amikor néhány hónap múlva abbahagyja majd a szopizást, keményebben állok neki a diétának és a tornának. A választásom tehát arra a ruhára esett, amelyikben kicsit husinak, de legalább magabiztosnak éreztem magam.

Vagyis érezhettem volna, ha a magas sarkú szexi kis topánkám nem nyomorítja el olyan minden képzeletet felülmúló gyorsasággal az edzőcipőhoz szokott lábaim, hogy álltó helyemben remegek és a kisfiammal meg a férjemmel eltervezett közös táncra már gondolni sem merek. Maradt tehát az ücsörgés az asztalnál, a bámészkodás, egyszóval a szociológiai terepmunka.

Ez utóbbiból akkor tudtam legjobban kivenni a részem, mikor a szoptató helyiségnek kinevezett szobában etettem a kisfiam és a nyitott ablaknál kristálytisztán behallatszódott két erősen illuminált vendég világmegváltó eszmecseréje, amelyben hízásnak indult testek, migránskérdés és aktuálpolitikai témák egyaránt helyet kaptak, na meg néhány nemi szerv és közösülésre biztató indulatszó.

A szoptatás egyébként nem bizonyult annyira természetesnek és könnyednek, ahogy azt elképzeltem. Próbáltam lezseren hozzáállni a témához, mégis feszültséggel telve figyeltem az órát és a szoptató helyiség kulcsát birtokló vőlegényt és örömanyát, hogy a kisfiam a számunkra legmegfelelőbb időpontban juthasson ennivalóhoz. Egy-egy etetésre hatalmas táskákkal felpakolva indultam, hiszen nemcsak a kicsikém szoptatásáról kellett gondoskodnom, hanem pelenkacserékről, meg a saját szettjeim frissítéséről is. Az ugyanis csak az indulás reggelén tudatosult bennem, hogy bármennyire is csinos egy ruha, ha nincs az elején egy gomb vagy cipzár, akkor az a kisfiam etetésére teljességgel alkalmatlan. Így aztán az első szopizással a ruhacserémre is sor került.

Ha az előbb a méretes pakkokat említettem, kihagyhatatatlan körnek bizonyult az esküvő előtti hetekben a tökéletes táska megtalálása is. Mióta anya lettem, nem bővelkedett az életem olyan eseményekben, ahova gyerekkel együtt kellett volna kiöltöznöm. Hiányzott tehát "A Táska", mégpedig az, amelyikbe bele lehet gyömöszölni egy textil pelust, egy csörgőt, néhány pelenkát, popsitörlőt és a többi hatvanhat elengedhetetlen kelléket, amelyekre szükségünk van, ha a gyerekeinkkel indulunk el valahová. Majdnem belefutottam egy egészen tűrhető fekete bőrtáska megvásárlásába potom huszonhárom-ezerért. A táska végül a boltban maradt, én pedig megkönnyebbülve választottam helyette egy olyan darabot, amely sokkal pénztárcakímélőbbnek bizonyult és a személyiségemhez is jobban passzol.

A saját megjelenésemen kívül a fiaim összeállítására is nagy gondot fordítottam. Mindketten kaptak szép új ruhácskákat, így a kicsi és a nagy egyaránt férfias, kockás ingben feszíthetett. Mindketten gyönyörűek voltak.

Akárcsak a lezser ara, aki habos ruhában és magas szárú tornacipőben ünnepelte a nagy napot. Miután a szüleim a lányos háznál elaltatták a gyerekeinket, a menyasszony példáját követve egy minden eleganciát nélkülöző, de annál kényelmesebb, lapos sarkú cipőbe bújtam, és a férjemmel végre felszabadultunk a szülői feladatok állandó készenlétet igénylő terhe alól és átadhattuk magunkat az önfeledt bulizásnak. Én mindezt - többek között - két nagy pohár kólával ünnepeltem. Mondanom sem kell, hogy a koffeintől elszokott, szoptatásra berendezkedett testem hajnalig agonizált, mire nagy nehezen el tudtam aludni. Másnap aztán kifacsarva, de új élményekkel gazdagodva indultunk hazafelé. Az ifjú pár ezalatt a Kanári-szigetek felé vette az irányt. Egyhangú mindennapjainkba változatosságot hozott ez az eseménydús nap, egy ideig azonban biztosan nem kívánkozunk el a megszokott családi fészkünkből.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Ahogy arról előző bejegyzésemben már beszámoltam, "Az út" című film gondolkodtatott el azon, vajon mi is kell ahhoz, hogy embertelen körülmények között is életben maradhassunk. Sokat törtem a fejem, hogyan is írjak erről a témáról. Először valóban háborús konfliktus és apokalipszis idején is használható praktikák ötlöttek fel bennem, aztán bővítettem a témát a mindennapok problémás időszakaira. Az alábbiakban közreadott tanácsok leginkább élni segítenek bármikor, bármilyen körülmények között.

1. Tégy az egészségedért, dolgozz az állóképességedért!

A gimis angoltanáromtól hallottuk szeptember 11-én, mi is történt aznap délelőtt New Yorkban. Miközben aznap az iskolakörök futásától kifulladva méltatlankodtunk a tüdővel alig bírható terhelés miatt, a tesitanárunk csak annyit mondott: "Soha nem tudhatjátok, mikor lesz szükségetek arra, hogy nagyon gyorsan tudjatok futni." És ez valóban így van. A gimis osztályfőnökünk fia például még a szocializmus éveiben sakkversenyre utazott a Szovjetunióba. Egyik nap késelők támadták meg, ő viszont nemcsak a szellemi, hanem a fizikai sportokban is jeleskedett, így sikeresen kereket oldott, a támadók pedig bottal üthették a nyomát. A megfelelő állóképesség tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy egy-egy szorult helyzetből sikeresen kerülhessünk ki. Fordítsunk figyelmet izmaink karbantartására! Étkezzünk változatosan, részesítsük előnyben a friss, hazai, évszaknak megfelelő zöldségeket és gyümölcsöket! Gondterhelt időszakokban mindenféleképpen szánjunk időt a mozgásra! Berozsdásodott tagjaink meg fogják hálálni a gondoskodást.

2. Kerülj egyensúlyba a természettel!

Y és Z generációk internetfüggő tagjai tárják szét tanácstalanul a karjuk, amikor GPS híján kelet vagy nyugat felé kell venniük az irányt. A mai harmincas korosztály és a náluk fiatalabbak komoly kihívásokkal küzdenek, amikor a térerő és a wifi cserben hagyja őket. Felgyorsult világunkban is vannak azonban üdítő kivételek! A Magyarországon is népszerű brit túlélőbajnok, Bear Grylls legtöbbször olyan túlélést segítő praktikákat oszt meg műsoraiban a nézőkkel, amelyeket látva a kanapén ülők gyomra felfordul és undorral kevert értetlenséggel figyelik, ahogyan Grylls kibelez egy kígyót a kamerák előtt, hogy aztán annak bőrébe ürítse vizeletét, hogy elkerülhesse a kiszáradást. Ha hasonló technikáknak nem is vesszük hasznát egy-egy túlhajszolt napon, abból azért meríthetünk energiát, ha elektromos készülékeinket hátrahagyva gyakrabban töltjük szabadidőnket erdőben, hegyen vagy vízparton.

3. Járj nyitott szemmel!

Járványokat, földrengéseket, háborúkat és egyéb, hétköznapi lelki viharokat is túl lehet élni, ha az ember elég szemfüles. A világ tele van kínálkozó lehetőségekkel, csak észre kell vennünk őket! Hívhatjuk ezt a fajta szemléletet dörzsöltségnek és rafináltságnak egyaránt. Mindenesetre nem árt, ha a kínálkozó lehetőséget némi leleményességgel ötvözzük. Mindez azonban mit sem ér, ha nem rendelkezünk legalább egy szerényebb méretű kapcsolati tőkével. Sokan lebecsülik, pedig békeidőben is életet menthet, ha van kivel megosztanunk kétségeinket, bosszúságainkat, örömeinket. Ne féljünk megosztani gondolatainkat másokkal! Talán olyan helyről fog érkezni a segítség, ahonnan nem is számítanánk rá.

4. Higgy abban, hogy sikerülni fog!

Amikor egy féléves ösztöndíj miatt több száz kilométer és két határ választott el a későbbi férjemtől vagy amikor az otthonomtól egy nyolcvan kilométerrel távolabbi városban találtam munkát, mindig tudtam, hogy csak átmeneti állapotról van szó. Tudtam, hogy a férjemmel megvárjuk egymást és hogy meg fogom kapni álmaim munkáját a szülővárosomban. Borzasztó türelmetlenül vártam, mikor jön el az én időm és az én lehetőségem. Teltek az évek, aztán amikor legkevésbé számítottam rá, megszólalt a telefonom, és munkát ajánlottak abban az iskolában, ahol tizenöt évvel korábban eldöntöttem, hogy ott akarok tanítani.

Jöjjön bármilyen nehézség, a legfontosabb, hogy higgy magadban! Bármilyen akadályt le tudsz küzdeni!

Magyar szöveggel itt.

 Kép: saját

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!