Az elmúlt hetekben többször egy posztapokaliptikus film körül forogtak a gondolataim. Néhány éve már láttam "Az út" című, 2009-es alkotást. A cselekményre már egyáltalán nem emlékeztem, csak egy valószerűtlenül szürke kép derengett, amelyen apa és fia egy bevásárlókocsiban tolja minden vagyonát. A szívbe markoló történet kettejük életben maradásért folytatott küzdelmét mutatja be egy világégés utáni világban. A rejtélyes kataklizmában szinte mindenki odaveszett. Aki életben maradt, az harcol az éhínséggel és a hideggel. Most újranéztem a filmet, és gondolkodóba ejtett ez a két óra hossza. Vajon én hogyan cselekednék hasonló helyzetben? Mi tartaná az embert életben egy reményvesztett világban? Hogy mire jutottam, hamarosan megosztom veletek. Addig is itt megtaláljátok a magyar nyelvű előzetest.

Kép: http://www.imdb.com/title/tt0898367/mediaviewer/rm2677115136

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Néhány hete koktélozni mentem a barátnőimmel. Nem kezdődött zökkenőmentesen az este, végül mégis felszabadult nevetésben és eseménydús sztorikban lehetett részem. Most annak a rövid kis krónikája következik, hogyan hagyja otthon anya apát és a két pici gyerekét, hogy a barátnőivel kirúgjon a hámból.

Úgy éreztem, kimaradok valamiből. A legjobb barátnőm mintegy mellékesen említette meg, hogy egy közös barátnőnkkel milyen koktélokat szürcsölgettek az egyik helyi étteremben a nyári kánikulában. Az élménybeszámolót egy fél éves és egy két és fél éves fiúcska négy fal között ragadt, cipekedéstől és gyerekemelgetéstől lestrapált anyukájaként hallgattam. Bevallom, akkor kicsit irigykedtem a gondtalan, független életükre. Aztán gyorsan el is szégyelltem magam. Szerető férjem van és két gyönyörű gyerekem, mire vágyhatnék még? De mégis! Valahogy egyre szűkebbnek bizonyult a babaszoba, amelyből a kisebbik fiam születése óta csak a nagyszülőkhöz, boltba vagy a védőnőhöz tettem ki a lábam. Persze ezekre a helyekre egy vagy két gyereket mindig magammal vittem és már el is felejtettem, milyen érzés egyedül kilépni az utcára. "Vigyetek már el engem is!" - nyüszítettem. Hát valahogy így erőszakoltam rájuk magam. Aztán izgatottan vártam a szombat estét, hogy újra egykori triónk gondtalan, cserfes kiscsaja lehessek. Haha, na persze! Ahogy azt anya kitalálta!

Miután megbeszéltük a találkozót, elkezdett gyötörni a kétség és a lelkiismeret. Elbizonytalanodtam és nem voltam benne biztos, vajon helyesen teszem-e, ha egy estére elmegyek otthonról. Ezt a szombatot megelőzően nem éreztem nyomasztónak, hogy semmilyen gyerekmentes programot nem szervezek magamnak. Csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb türelmem van a nagyobbik gyermekemhez és túlságosan sokat görcsölök bizonyos dolgokon. A férjem látta, hogy nagyon bezárult körülöttem a világ és a gondolataim csak a kakás pelusok, hizlaló gyerekkaják, az állandó fogmosásra és szappanos (!) kézmosásra kényszerítés, no meg az elindulással járó türelmetlen "Haladjál már, vegyed már a cipődet!" mantrák körül forogtak. Biztatott, hogy mozduljak ki otthonról, találkozzak a barátaimmal, érjenek új ingerek. (Utólag is köszönöm ezt neki!) Vállalta, hogy elvégzi egymaga a szokásos esti rutinokat. Én meg csak azon gondolkodtam, szabad-e nekem a szombat estét a barátaimmal házon kívül töltenem. Aztán hirtelen jött a katartikus felismerés: mióta megszületett a nagyobbik fiam, csupán egyetlen egyszer találkoztam a legjobb barátnőmmel úgy, hogy nem volt velem gyerek. Akkor is egy irodalmi délutánra siettünk és sokat nem tudtunk beszélgetni.

Szombaton aztán elérkezett az indulás pillanata. A kisfiam hatalmas könnycseppeket hullajtva kérlelt, hogy ne menjek. Erős maradtam, és elindultam. A lányokkal pedig bevettük két hangulatos kis hely teraszát, és elkezdtük szürcsölni a koktélokat. Fiatalabbnak nem, felszabadultnak, gondtalannak és vidámnak viszont éreztem magam. A napi mókuskerék - irreális méretűre felnagyított - gondjai végre átadhatták helyüket a viszontlátás és az egyre ritkuló találkozások örömének. Nevettünk, sztorizgattunk, jól éreztük magunkat. Feldobottan, pozitív energiával telve léptem át a küszöböt éjfél körül, amikor hazaértem.

Nem volt egyszerű kilépni a jól felépített komfortzónámból, az biztos. Ahogyan az is, hogy a gyereknevelés kimerítő, soha véget nem érő feladatát nagyobb örömmel tudom végezni, ha saját magamra és a barátaimra is szánok némi időt. Ha legközelebb hívnak a lányok, biztosan igent mondok a következő közös programunkra is. Ők ugyanis azok, akik feltöltenek és akikhez fordulhatok egy-egy padlóra küldött, sírós nap után és akikkel önfeledten vihoghatok egy-egy idétlen kis semmiségen. Köszi, csajok, hogy vagytok nekem!

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Délelőtti sétáinkon meglepve tapasztaltam, hogy kiürültek a játszóterek. Hát persze! Csütörtökön elkezdődött az iskola. Idén kimaradtam a szeptember elsejei fekete aljból és fehér fölsőből, jövőre viszont újult erővel fogom erősíteni a tantestületet. És hogy miért várom, hogy újra tiniket tanítsak? Többek között azért, mert...

1. Kiszámítható a munka menete. Úgy osztom be az időm, ahogy én akarom.

Egy iskolában minden folyamatosan változik, az viszont állandó, hogy melyik nap hányra megyek be és meddig maradok, mikor melyik osztállyal találkozom. A dolgozatok összeállítására, javítására, a másnapi készülésre szánt időm rugalmasan oszthatom be. Ha például egy hasznos anyagra bukkantam, azt több egymást követő évben is felhasználhatom. Senki nem szól rám, ha az egyes anyagrészeknél minden évben ugyanazokat a feladatokat adom fel, ugyanazokat a sztorikat mesélem el és nem előző este állítok össze egy teljesen új feladatsort. Ha pedig valami miatt nem tudok készülni, jöhet egy-egy film, vetélkedő, játék vagy beszélgetés.

2. Tanulhatok tőlük, fiatalon tartanak.

A "mai fiatalok" sokkal otthonosabban mozognak a technika világában és a virtuális térben, mint az én generációm, ezért naprakész tanácsokat tudnak adni, ha bármilyen kütyü vásárlása előtt állok. A középiskolások még lelkesek, bátrak, nyitottak. Időnként leterhelt, beszürkült felnőtt világunkba sem árt egy kis bohémságot csempészni. Merjünk nagyokat beszélgetni, hangosan énekelni és kacagni, higgyük el, hogy meg tudjuk váltani a világot! 

3. Értelmesen beszélgethetünk bármiről.

A  legtöbb osztályban a gyerekekkel gyorsan egymásra hangolódunk, és hamar beavatnak gondterhelt életük aprócseprő dolgaiba. Nagyon sok örömöt és szeretetet lehet kapni egy-egy diáktól vagy csoporttól. Amikor a legelvetemültebb szakiskolai osztályokat kaptam, akkor is akadt néhány diák, aki  - amíg a többiek böfögtek és egyéb testi szükségletüket végezték az órán - személyes dolgairól mesélt és kíváncsi volt a véleményemre. A legemlékezetesebb eset az volt, amikor a kedvenc osztályomban az egyik fiú azt kérdezte halkan, kell-e fizetni az esemény utáni tablettáért.

4. A diákok számára rendezett programokon én is részt vehetek. Közösségben élhetem át az ünnepeket.

Október 6 és 23, március 15, Mikulás és Karácsony, újabban pedig a kommunizmus áldozatainak emléknapja és a nemzeti összetartozás napja mind-mind olyan alkalmak egy iskola életében, amikor mindenki együtt emlékezik meg hősökről és áldozatokról, együtt várja a szeretet ünnepét és a szüneteket. Emlékezeten telt például az a tavaszi szünet előtti óra, amikor a kedvenc osztályomból az összes fiú meglocsolt, miután arról áradoztam nekik, mennyire szeretem a húsvéti locsolkodást.  A szokásos iskolai ünnepségek mellett a diáknapok remek lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekekkel közelebbről megsimerjük egymást vagy olyan dolgokat próbáljak ki, amelyekre egyébként nem sok esélyem lenne. Egy közös bográcsozás után például grafológussal elemeztettem az írásom, egy tűzoltó bemutatón szétvágtam egy kis Polskit, meghallgattam Zacher Gábort és megnéztem a Szigligeti Színház Bánk bán előadását.

5. Nekem is jár a szünet.

Mióta tanárként dolgozom, tudom, hogy július elejétől augusztus végéig bármit tervezhetek, nem kell azon aggódnom, vajon a főnököm elenged-e két vagy három hét szabadságra. A pedagógusok mindig kevesebb szünettel gazdálkodnak, mint a diákok; egy henteshez, pékhez vagy jogi előadóhoz képest viszont jóval több szabadsággal rendelkezünk. Ennek az igazi értékét valószínűleg akkor fogom érezni, amikor a gyerekeim már óvodába, iskolába járnak majd és nem kell azon törnöm a fejem, hová tegyem őket a nyári szünet hosszú, forró hónapjai alatt.

Képek: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Fitneszvilágbajnok, üzletasszony, feleség és anya. Irigylésre méltó szakmai sikerei után hét éve családanyaként is kiteljesedhetett. Két éve adott életet második gyermekének. Béres Alexandrával fitneszről kevés szó esett, családról és anyaságról annál több.

 - Autóvezetés közben értelek utol. Kisgyerekes anyukaként hogyan osztod be az időd?

- Úgy megszervezni a napom, hogy mindenre jusson időm, a legnehezebb. Miután megszületnek a gyerekeink, az időnk nem lesz több, így abból az időből kell gazdálkodnunk, ami korábban is volt. Mint oly sok mindent, az időhöz való viszonyunkat is átrendezi egy kisbaba érkezése. Azt az időt, amit korábban saját magunk osztottunk be és önmagunkkal vagy a férjünkkel töltöttünk, a gyermekeinknek szenteljük. Mindig a fontossági sorrend határozza meg, hogy az embernek mire jut ideje. A gyerekek az elsők, ez nem kérdés, övék a főszerep.

- Mivel töltöd azokat a szabad órákat, amelyek csak rólad szólnak?

- Nagyon szeretek olvasni. a történelmi-romantikus könyvek a kedvenceim. Juliette Benzoninak szinte valamennyi művét olvastam. Egy zsúfolt nap után az illatos, aromaterápiás fürdők teljesen megnyugtatnak. Szeretek kocogni, barátokkal, barátnőkkel jót beszélgetni egy finom vacsi mellett vagy csak úgy ülni és gondolkodni a szabadban. Ezek mind hozzám tartoznak.

- A férjeddel mikor jut időtök egymásra?

- Húsz éve vagyunk házasok, az első gyermekünk születése előtt tizenhárom évet csak együtt töltöttünk. Attól, hogy a gyerekek mellett nem vagyunk annyit együtt, mint korábban, nem sérül a kapcsolatunk. Mindketten tudjuk, hogy visszajön az az időszak, amikor több időnk jut egymásra. Türelmesek vagyunk és nem sürgetünk semmit. Esténként lopunk magunknak egy kis időt, amikor a lányok már alszanak. Évente néhány alkalommal elutazunk egy-egy hosszú hétvégére kettesben. A gyerekekre ilyenkor az édesanyám vigyáz, ez a pár nap pedig csak rólunk szól.

- Mi a legszebb és mi a legnehezebb az anyaságban?

- A kettő szorosan összefügg. Mi kapjuk a legszebb és a legnehezebb pillanatokat is, mert a gyerek velünk engedi el igazán magát. Mi kapjuk a legcsúnyább hisztiket és a legszebb mosolyt, a bújást, a puszit, az ölelést, az első szavakat.

- Miben változtál meg, mióta anya lettél?

- Úgy érzem, még lágyabb és érzelmesebb lettem. Azt hiszem, minden édesanya megéli azt, amikor hirtelen nem önmaga lesz fontos, hanem a gyermeke. Húszon évesen még az "én" irányít mindent körülöttünk. Miután megszületik a gyermekünk, valamennyire visszalépünk, a sorrend megváltozik, és már nem az "én" lesz a legfontosabb, hanem a gyerek és a család. Az anyákban kialakul egyfajta önzetlenség, amely nagyon szép része az életnek. Ezt csak az anyasággal tapasztalja meg az ember.

- Mennyiben másabb anyának lenni, mint ahogy azt korábban elképzelted?

- Sok újdonság nem volt benne. Talán az anyasággal járó érzelmi sokszínűség lepett meg. És az állandó felelősség. Az ember tisztában van vele, micsoda felelősség gyereket nevelni, de ennek a súlyát mégis csak akkor érzi meg, amikor maga is szülő lesz. Amellett, hogy felelősek vagyunk a gyermekeinkért, önmagunkért is nagyobb felelősséget kell vállalnunk. A saját egészségünkre is jobban kell ügyelnünk, hogy minél tovább vigyázhassunk rájuk. Mindeközben pedig nincs meg az a szabadság, mint a születésük előtt.

- Az első baba születése után okozott valami meglepetést?

- Nem igazán. A második kislányom születése után viszont váratlanul ért, hogy nála sok dolog nem úgy működött, mint az elsőnél. Azt hittem, rutin szerint tudom végezni a testvérénél megtapasztalt és bevált dolgokat.  Gyorsan rá kellett azonban jönnöm, hogy a két gyerek között nagy különbség van, mindkettő saját egyéniség és semmilyen szinten nem szabad őket összehasonlítani.

- Miben mutatkozott meg a különbség a két baba között?

- Az elsőnél minden nagyon simán és rendezetten ment. Szépen szopizott, egyszerű és kedves baba volt. A kicsi az első pillanattól kezdve egy kis kópé. Nehezen szopizott, a kevesebb ételtől nyugtalan volt, alig aludt, éjszaka 8-12-szer kellett kelni hozzá. A nehezebb időszakokban a türelem és a szeretet segített. Nagyon fontosnak tartottam, hogy érezze, ott vagyok mellette. A bizalom az egyik legelemibb érzés anya és gyermeke között. Úgy nevelem a lányokat, hogy érezzék a szeretetem és biztonságban érezhessék magukat. Hét és két évesek, kiegyensúlyozottak és aranyosak. Úgy érzem, most jön meg a gyümölcse annak, hogy mindig türelmes vagyok velük.

- Sok anyukának nem marad ideje és energiája arra, hogy a gyermekágyi időszak után rögtön elkezdje ledolgozni a pluszkilókat. Te szülés után mikor kezdtél mozogni?

- Az első gyermekem két hónapos volt, amikor elkezdtem futni, egy hónappal később pedig már tornáztam. A másodikkal sokat sétáltam hordozókendőben. Három hónapos volt, amikor újra intenzívebben mozogtam. Az első babánál egy, a másodiknál két hónap  kellett ahhoz, hogy visszaálljon az eredeti súlyom.

- A szoptató anyukákat gyakran lebeszélik a jó szándékú nagyik a mozgásról és a diétáról. Mit gondolsz erről?

- Az anyatej nagyon fontos és mindent meg kell tennünk azért, hogy szoptathassuk a gyermekünket. A szoptatás azonban senkit ne tartson vissza a mozgástól, mert nem apad el tőle a tej! A sport oldja a feszültséget. Sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a baba is, ha az anya elégedett a saját testképével és ha újra nőnek érezheti magát. Szigorú diétát viszont nem javasolok. Inkább arra próbáljunk odafigyelni, hogy mit eszünk. Részesítsük előnyben a zöldséget, gyümölcsöt, husit és halat! Próbáljunk tápláló és értékes ételeket fogyasztani, mert ezek a babának is jót tesznek! Kerüljük a cukrot, és szép lassan le fog menni a lerakódott súlyfelesleg.

- Mi az, amit mindenféleképpen megtanítanál a gyermekeidnek?

- Amellett, hogy szeretnék átadni egy alapértékrendet, meg szeretném tanítani nekik, hogy bízzanak magukban és merjenek tenni az álmaikért. Ha hisznek benne, bármit elérhetnek.

- Milyen tanácsot adnál azoknak, akik még csak most állnak a gyermekvállalás előtt?

- Két lombikos babával azt tartom a leglényegesebbnek, hogy ne keseredjenek el, ha nem jön össze rögtön a baba. Ne várjanak túl sokáig, inkább kezdjék el időben a vizsgálatokat, mert a biológiai óra előbb-utóbb mindenkinek lejár.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

 Képek: Barna Krisztián

Szeptember elseje különleges nap lesz számomra, ekkor lesz ugyanis fél éves a blogom. Kimondva hosszú időnek tűnik ez a hat hónap, mégis úgy érzem, mintha tegnap lett volna, amikor a néhány hetes kisfiam mellett azon gondolkodtam, milyen is lenne belevágni. Az elmúlt hónapok összefoglalója következik.

Minden 2015 októberében kezdődött. Az akkor másfél éves kisfiammal, a férjemmel, az anyósommal és családunk legkisebb tagjával a pocakomban felkerekedtünk, hogy egy óra kocsikázás után személyesen is találkozhassak a példaképemmel, a kedvenc írónőmmel, vagyis Vass Virággal. Ahogy arról korábban már beszámoltam, Virág biztatott, hogy kezdjek el blogot írni.

Stílusgyakorlatként vágtam bele, hogy biztonságos terepen gyakorolhassam, hogyan is lehet jól megszerkesztett, logikusan felépülő szövegeket létrehozni. Hogy ez sikerült-e, mindenki eldöntheti. Az biztos, hogy nem szívesen olvasom vissza a legelső bejegyzéseim. Az egyik ismerősömnek meséltem pár hónappal ezelőtt a blogomról és mentegetőztem, amiért az egész olyan kiforratlan volt. Úgy érzem, a cikkeim logikusabbak lettek, bár tudom, van még hová fejlődnöm. A folyamatosan változó tartalom azonban továbbra is a névjegyem maradt. Eleinte éppen aktuális évfordulók kapcsán ragadtam klaviatúrát, ezt követték a személyesebb bejegyzések, most pedig lelkesen vetettem bele magam az interjúkészítésbe. Hogy merre tart a blog és mire számíthattok, még nekem sem egyértelmű.

Az viszont igen, milyen sok örömöm lelem ennek az oldalnak a szerkesztésében. Olyan emberekkel és gondolatokkal kerültem kapcsolatba az elmúlt hónapokban, amelyekkel a blogom nélkül esélyem sem lett volna megismerkedni. Régen látott családtagokkal is megélénkült a levelezésem, mert folyamatosan jelét adják annak, hogy olvassák az oldalam és megosztják velem a véleményüket. Mind tőlük mind ismeretlenektől sok gratuláló és biztató szót kaptam, amelyekért nagyon hálás vagyok. És neked is köszönöm, kedves Olvasóm, amiért ide-idekattintasz az írásaimra. Bár gyakorlásnak indult ez az oldal, mégis kíváncsian lesem a statisztikai adatokat, hogy kiderüljön, vajon hányan voltak kíváncsiak a soraimra.

Az éjszakába nyúló magányos gépelgetéseknek egyéb pozitív hatásuk is lett: sokkal önreflexívebben élem az életem. Jobban figyelek és kíváncsibb vagyok másokra és saját magamra is. Elemzek, vizsgálgatok, boncolgatok szavakat, érzéseket, vágyakat. Mindenkinek szüksége lenne időnként arra, hogy csendben leüljön önmagával szemben és a zavaró külvilágot kizárva - önmarcangolások nélkül - elemezgesse egy kicsit a saját életét. Nem másokét. A sajátját.

Számtalan téma van még a tarsolyomban. Ha tetszenek az eddigi bejegyzéseim, látogass el rendszeresen az oldalamra! Én itt leszek!

A kép forrása: pixabay

Ha tetszett a cikk,oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Keresztes Ilonát, a Vendég a háznál főszerkesztőjét kérdeztem, milyen is négy fiú édesanyjának lenni. Az interjú első részében a kisgyermekes évekről és férjéről mesélt. Most arról vall, melyek az anyaság legszebb és legkeményebb pillanatai és mennyiban másabb anyának lenni, mint ahogy az ember azt elképzeli.

- Egy interjúban azt olvastam, a férje támogatta, hogy vágjon bele a rádiózásba. Hány évet töltött otthon a gyerekekkel? Soha nem érezte, hogy egy picit kibújna az anyaszerepből, hogy egy kicsit a saját igényei is előtérbe kerüljenek? Vagy mindig is működött az egyensúly a feleség, az anya, a dolgozó nő, a szabadidejét élvező nő között?

- Megszakítással ugyan, de 15 évig voltam gyesen, gyeten. Kezdetben egyáltalán nem éreztem nehéznek. Inkább úgy éltem meg, mint egy új munkahelyet. Most ez a dolgom, ezt kell nagyon jól csinálni. Persze pedagógus diplomával ez nem volt akkora váltás, mintha az ügyészségről vagy egy multi cégtől mentem volna gyes-re. De ezzel együtt is egy idő után ki lehet ebben égni, ha nem vagyunk résen. Rajtam is mutatkoztak ennek jelei. Amikor az a legnagyobb esemény, hogy új konzervet látsz a boltban, az már nem jó jel. Ki kell mozdulni otthonról a gyerekek nélkül a férjeddel vagy barátnőkkel. Én ezt megtettem, mert éreztem, hogy fontos. Jártam tornázni, elmentem kisebb képzésekre, tanítottam és önkénteskedtem is itt-ott.

- Kire számíthatott, kitől kérhetett segítséget, amíg picik voltak a gyerekek? 

- Mindkét nagyszülő viszonylag fiatal volt még akkor, de még mindketten aktívan dolgoztak. Mégis mindketten próbáltak segíteni, de ez nem lett volna elegendő. Összefogtunk a testvéreimmel, és gyakran vigyáztunk egymás gyerekeire. Voltak barátaink is, akikkel kölcsönösen segítettük egymást, és alkalmanként jöttek fiatal lányok is dadálni, amikor este szerettünk volna elmenni valahová.

- Mennyiben másabb anyának lenni, mint ahogy azt korábban elképzelte?

- Arra nem készültem fel, hogy ez mekkora „szabadságvesztés”. Arra kell berendezkedni, hogy folyamatosan áldozatot hozunk. Anyának lenni nem happy, nem rózsaszín és nem átlagos. Arra jöttem rá, hogy ez az állapot folyamatos nyitottságot, és készenlétet igényel. A gyerekek megérkezésének ideje például olyan, mint amikor időről időre megnyílik az ég, és a Teremtő társául szegődhetsz. Ilyenkor a legkeményebb a fizikai terhelés, és nagyon sok praktikus nehézséget kell leküzdeni, de másfelől az egész olyan ünnepélyes is. Megtudod, hogy újabb baba érkezett, aztán várjátok, azután fogadjátok. A kisbabák első hónapjai is állandóan okot adnak az ünneplésre, hiszen mindig valami nagy hír van vele: megfordult, kijött a foga, felült, felállt, megszólalt, belepisilt, felismerte, megtanulta, lerajzolta, elénekelte….. És egyre több a családi névnap, születésnap, amikor vendégek jönnek, és együtt örülünk.

Az élet nem rólad szól, hanem a családról, amiben te is benne vagy. Nincs egyszemélyes jövőkép, hanem közösségben működünk, ami nekem nem volt nagy változás a korábbi életemhez képest. Viszont anyaként vinni ennek a felelősségét egészen más, mint gyerekként benne lenni.

- Hogyan, miben változott meg, mióta anya lett? 

- Az anyaság elvisz bennünket a képességeink végső határáig. Nagyon komoly terhelés, de ez megérlel. A családi életben feljebb kerülsz egy generációval – és ez nem függ attól, hogy hány éves vagy. Megtapasztalod a felelősséget, a pótolhatatlanságot és teljesen átértékelődnek a szemedben a világ dolgai. Egyszeriben megérted a szüleidet, és kíváncsi leszel a múltadra, hogy átadhasd azt is a gyerekeidnek. Megtanulod, mi a szenvedés, és milyen a lerakhatatlan teher, amit akkor is vinned kell, ha úgy érzed, hogy beleroskadsz. Átmész megtisztító, katartikus időszakokon, közben megélheted, hogy túlélhető a kudarc, a veszteség, hibázhatsz, jóvá teheted, és közben a gyerekeid folyamatosan adagolják a boldogságot.

- Mi a legszebb és mi a legnehezebb az anyaságban?

- A legszebb az, hogy társak lehetünk a teremtésben, és együtt lehetünk a gyermekkel, akit ránk bízott a Teremtő. Követhetjük a fejlődését, és érezhetjük a szeretetét. Néha nagyon nehéz elfogadni az érkező gyermeket. De meg kell értenünk, hogy nincs jogunk dönteni a létéről, ha már itt van.

A legnehezebb talán az, hogy felismerjük a saját határainkat a nevelésben. Mert ő nem a miénk, csak ránk van bízva. Nem az a dolgunk, hogy szobrászként megalkossuk őt, hanem hogy megismerjük, és úgy segítsük, ahogy az neki a legmegfelelőbb.

- Milyen tanácsot adna azoknak, akik még csak most állnak a gyermekvállalás előtt?

- Nagyon fontos az önismeret. A családi életben a személyiségünkkel, az emlékeinkkel és az álmainkkal élünk együtt. Hozzuk a sebeket, a szeretet-batyut, a veszteségeket, előnyöket és hátrányokat. Ha ezeket nem ismerjük, akkor csak sodródunk, és nagyon sok hibával tudunk csak végigmenni a pályán.

A másik, hogy a családalapításnak ugyanúgy megvan a sorrendje, mint egy ház felépítésének. Először megálmodjuk, azután tervezzük, fokról fokra felépítjük, és csak akkor költözünk be, amikor már biztonságosan használható. Az életet sem lehet a tetőnél kezdeni még a tervek előtt, hogy azután a házat hirtelen ráépítsük a tetőre, ami véletlenül alulra került persze alapok nélkül, mert eddig nem is jutott eszünkbe, hogy az is kéne. Úgy a legjobb, ha két összeillő ember nagyon szereti egymást, felvállalják az életközösséget mindenestül egy életre a házasságban, és így érkeznek a gyerekek, akiknek nem az a dolguk, hogy feldobjanak egy szürke viszonyt, vagy összeboronáljanak két bizonytalan fiatalt. Erre bíztatnék mindenkit, hogy az élete párját keresse, és igaz, szép szerelmeken keresztül jusson el a végső döntésig.

Fotó: MTVA

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Tanácstalan anyukáknak, aggódó nagymamáknak mutat irányt szakértőkből álló csapatával. Nap mint nap kézen fogja hallgatóit, hogy a gyereknevelés sokszor rögös útján támaszt nyújtson. Komoly, kedves, megértő hangjával minden hétköznap találkozhatunk a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában.  Keresztes Ilona szívesen mesélt arról, milyen is négy fiú édesanyjának lenni.

- Négy fiú édesanyja. Mindig nagy családról álmodott? 

- A férjem is és én is nagycsaládban nőttünk fel. Egyikünk számára sem álom volt ez, inkább természetes. Négy gyermeket terveztünk, de többet is szívesen elfogadtunk volna. Végül így alakult, és ezért nagyon hálásak vagyunk.

- Hány év korkülönbség van a gyermekei között?  

Az első kettő másfél év különbséggel, a következő négy év után, a legfiatalabb pedig rá három évre született. Kilenc év alatt érkezett meg a négy fiú. Gergő ma már 29, Bence 27, András 23, Domonkos pedig 20 éves.

 - Az első gyermeke születése után mi okozta a legnagyobb meglepetést? Mi érte váratlanul?

- Mivel voltak kistestvéreim, és mindig sok kisgyerek vett körül a családban, az nem volt meglepő, hogy milyen egy újszülött kisbaba. De ráébredni arra, hogy ő az én fiam és anya lettem, különös érzés volt. Egyszerre boldogító, ünnepélyes, félelmetes, és megnyugtató.

 - Hogyan telt az első hat hét az első babával?

- A szülés nem volt könnyű, ezért sok fájdalommal küszködtem, ami végül elmúlt. Összefolytak az éjszakák és nappalok, megtanultam a szoptatás fortélyait, és hihetetlenül boldogok voltunk hárman együtt. A férjem többnyire otthon volt, de mások is segítettek. Jöttek a nagymamák, a testvéreim, barátok. De azok a napok is szépek voltak, amikor senki sem jött. Emlékszem az első sétára, amit együtt megtettünk, és a keresztelőre, amikor a széles család és a baráti kör először látott bennünket családként.

-  Az első gyermekéhez képest mit csinált másként a kisebbeknél?

- Velük egészen más volt. A második gyerek születésekor kétszer annyi gyereked lesz, mint azelőtt. Ez óriási váltás. Egyik kicsi, a másik pici. Két pelenkás, akik közül az egyikkel még csak ismerkedsz, a másik pedig folyton hiányol és féltékeny. Azonnal azt szerettem volna, ha jó testvérekké válnak, és nagyon igyekeztem, hogy egyikük se szenvedje meg a másik jelenlétét. Szinte soha nem pihentem. Kimerítő volt. De ezek az időszakok olyanok, mintha több sávban élnéd meg. A kisgyermekes fiatal családi élet nagy boldogság. Szeretjük egymást, és hálásak vagyunk a gyönyörű gyerekeinkért, akik minden percben háromszorosan visszatöltik a beléjük fektetett energiát. Tehát nem alszol napokig, nem tudsz eljutni a közértig sem, folyamatosan pelenkázol, mosol, főzöl, teregetsz, közben pedig állandóan mosolyogsz, mert annyira tüneményesek a kicsik.

A harmadik gyereket már rutinosan gondoztam. Sokkal nyugodtabb voltam, és jobban ráértem megfigyelni őt, ahogy fejlődik. Vele viszont nagycsaládosok lettünk, ami egyre növekvő fizikai és anyagi teher. Ezt azért megéreztük.

A negyedik gyerek érkezésekor az az érdekes, hogy a család élete már sokfelé ágazik. A nagyok iskolások, a kicsi oviba jár, az újszülött napjai lényegében úgy telnek, hogy őket kísérgeti. Az első gyerek átalakította az életünket, a legkisebb naprendjét pedig a család élet rendje határozta meg. Másképp nem lehetett megoldani.

- Mit csinálna ma másként? 

Ha visszapörgethetném az idő kerekét, a mai eszemmel, sok mindent máshogy csinálnék. A család fejlődésében az az érdekes, hogy nemcsak telik az idő, és nőnek a gyerekek, hanem a mi szülők is idősödünk, tapasztalatot szerzünk, érettebbek leszünk. Ha a mai énemmel nevelném az első gyerekemet, lehet, hogy türelmesebb, nyugodtabb lennék, de kevésbé volnék játékos, rugalmas, energikus. Szóval ezen nem érdemes agyalni. Biztosan így volt jó, ahogy volt. A legfontosabb, hogy a szeretet valódi és feltétel nélküli legyen, amit a gyerekek felé közvetítünk. Az egyéb ügyetlenségek emellett elenyésznek.

- Hogyan osztotta be az idejét, amikor még picik voltak a gyerekek?

- Elég határozottan. Rájöttem, hogy másképp nem megy. Eközben a rugalmasságot is folyton gyakorolnom kellet, mert gyerekekkel nincs olyan, hogy egy terv ne borulna fel. Az időbeosztás szezonális. Van a gyerekágyas, a kisbabás, a több kisgyerekes, az iskola-ovi-munkahely időszak, amikor mindenkit kísérgetni kell, és van az az idő, amikor a szakma jobban előtérbe kerül, a gyerekek kamaszok, és gyakran eljárkálnak otthonról, de közben sok időt és odafigyelést igényelnek. Ráadásul nemcsak az időt, hanem az energiákat is be kell osztani. Idővel a teherbírásunk és a szellemi kapacitásunk is alakul. Az is érdekes, ahogy az ember fáradékonyabb, de a lelki teherbírása hatalmas. Nehezebben tanul, eközben a világ megértésében és értékelésében egyre bölcsebb lesz.

- Hogyan töltekezett, töltekezik, mikor jut ideje önmagára, mit csinál ilyenkor?

- Viszonylag kevés idő jut magamra most is, de abban nagyon tudatos vagyok, hogy ez ne maradjon el. Néha leállok pár napra vagy egy-két hétre, és ilyenkor csak pihenek, töltekezem. Találkozom a barátaimmal, elutazom valahová, vagy otthon pücskörészek, olvasgatok, gondozom a növényeimet. Kötögetni is szeretek, vagy lekvárt főzni és közben gondolkozni vagy beszélgetni. (A lekvár idén kimaradt valahogy) Nagyon szeretem a színházat, mozit, kávéházat, vízparti sétákat.

- Pár évvel ezelőtt Önt és férjét választották a házasság hete "arcainak." A gyermekei mellett mikor jutott ideje a kedvesére? Milyen közös programot találtak ki ilyenkor?

- Ő nem a kedvesem, hanem a férjem éppen 30 éve. A gyerekek kicsi korában, ahogy említettem, hosszú estéink voltak, és ilyenkor voltunk együtt. Minden évben elmentünk egy hétre kettesben, és év közben néha egy-egy moziba vagy barátok közösségébe. Mostanában szabadabbak vagyunk. Sokszor lehetünk kettesben, de mindketten nagyon sokat dolgozunk, és arra kell figyelnünk, hogy közben ne veszítsük egymást szem elől.

Arról, hogy mi a legszebb és a legnehezebb az anyaságban és mennyiben másabb anyának lenni, mint ahogy azt az ember elképzeli, a cikk folytatásában mesél Ilona.

Fotó: MTVA

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A legelső Fejős Éva regényen kicsit nehézkesen rágtam keresztül magam, ezt a történetet viszont nagyon szerettem!  Amint a hősök Kuba földjére tették a lábukat, beszippantott az életet élvezni akaró és tudó, görcsöktől és feszültségektől mentes emberek életszemlélete. Ahogy haladtam a történetben, egyre jobban elvágyódtam!

A regény újból több szálon futott. A négy főszereplő között két férfit és két nőt találunk. Az idősebbik férfi a nyolcvanegy éves Jesus, aki kétségkívül a legszimpatikusabb figura a történetben. Bár Kubánál jobban csak a szabadságot és a nőket szerette, mégis el kellett hagynia a hazáját. A fájdalmas búcsú óta Amerikában élt és azóta sem mondott le arról, hogy nyolcvanon felül is élvezze az életet. Mitöbb, irigylésre méltó szívóssággal harcol az egészségéért, hogy még egyszer Kubába látogathasson. A legrafináltabb spílereket megszégyenítő ügyességgel kavarja a kártyákat. Amit egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Céltudatosságáról és tettrekészségéről bármelyik ellustult fiatal példát vehetne.

A könyv másik férfi főszereplője Jesus unokája, Aurelio, akinek nagyapjához hasonlóan a tánc az élete. Az ereiben is latin ritmusok és felszabadult, előírásoktól és sablonoktól mentes tánclépések lüktetnek. Húszas évei elején jár és nagyapjához hasonlóan ő is élvezi az életet. Miközben nem veti meg a vonzó, magabiztosságtól sugárzó nőket, tánctanárként elégedetten éli a dolgos hétköznapokat. Bár igen szerény körülmények között él a szüleivel, szereti az életét és nem kesereg elszalasztott lehetőségeken és nem aggodalmaskodik a jövő miatt.

A két belevaló, lezser férfi két ellenpólusa is megjelenik a műben. Kata közel a negyvenhez az álmait, a benne élő ösztönöket és örömöt lelke legmélyebb zugába rejtette. Megfelelési kényszertől vezérelt életébe egy ideig az alkohol hoz némi időleges örömöt. Néhány pohár után könnyebben tudja elviselni zsarnokoskodó anyját, a szüntelenül sebeket felszaggató "És mikor jön a baba?" kérdést és a tényt, hogy a szerelme elhagyta. A kedvenc mondataim az ő száját hagyták el egy salsaesten.

 Az az Endrődi Kata, akit maga előtt látott, olyan görcsös  és merev volt, hogy semmibe sem merte igazán beleengedni magát. Az az Endrődi Kata, látszott a kényszeredett mozgásán, az erőltetett mosolyán és a riadt tekintetén, inkább készségesen elszúrja az életét, minthogy bátran belevesse magát valamibe.. Inkább elszúr mindent, és belenyugszik a kudarcokba, minthogy "nevetségessé tegye magát".

A másik női szereplő nem hétköznapi, kissé antiszociális viselkedésével valamelyest ellenszenves volt a történet elején. Nem tudtam mit kezdeni azzal a fiatal lánnyal, aki tizenkilenc évesen a Kinder-figuráit rakosgatta sorba órákon át. Dalmát az egyik barátnője "debilnek" nevezte az iskolában. Ha "debil" nem is volt, furcsa mindenféleképpen. Katához hasonlóan neki is nagy szüksége volt arra, hogy feloldódjanak az életét és a társas érintkezéseit megnehezíti gátlásai a karibi országban.

Bár a cselekményszövés fordulatos és szórakoztató volt, a regény nyelvi megformáltsága hagy némi kívánnivalót maga után. Éva érzékletesen írt az éjszakai holdfényben lüktető tengerről  és a tánc felszabadító mindenhatóságáról, a fejezetek kezdő párbeszédei azonban nem tetszettek. Három-négy soron keresztül követték egymást a gondolatjelek közé ékelt mondatok, mire kiderült, kik között is zajlik a párbeszéd. Ilyenkor szinte kivétel nélkül mindig visszatértem a kezdőmondatokra és újra elolvastam őket, hogy szituációba ágyazva képzelhessem el a szereplők beszélgetését. Még egy lényeges következtetést levontam saját regényírói jövőmre vonatkozóan: nem szerencsés egyszerre túl sok szereplőt bemutatni, mert az olvasó nem tudja összerakni a képet, hogy ki kicsoda. A könyv elején hirtelen négy új szereplővel találtam szemben magam és hiába olvastam el még néhányszor a bemutatkozó soraikat, egy darabig lógott a levegőben, hogy ki kivel van.

Összességében rendkívül szórakoztató, olvasmányos és helyenként elgondolkodtató volt az ötszáz oldalas regény. A két női szereplő egy-egy suta vagy görcsöktől nagyon is megtépázott történetében saját magamra ismertem. A Bangkok, tranzitot nem zártam a szívembe, viszont amíg a Cuba Librét olvastam, izgatottam vártam minden egyes nap, hogyan folytatódik a történet. Fejős Éva, köszönöm!

Képek: saját

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Júliusban újabb tanulságos kísérletnek vetettem alá magam és családom többi tagját. A korábbiakhoz képest most nem a kidobott étel mennyiségét mértem le, hanem a szelektív hulladékgyűjtőkbe helyezett papírt és műanyagot. Egy hónap alatt kilenc és fél (!) nagy méretű reklémszatyrot töltöttünk meg újrahasznosításra váró anyagokkal. A teletömött szatyrokat a konyhaszekrényünk előtt örökítettem meg, hogy legyen mihez viszonyítani a kidobásra ítélt szemét mennyiségét.

A szelektíven gyűjtött hulladékunk körülbelül két harmadát kitevő műanyagok közé elsősorban joghurtos és tejfölös poharak, ásványvizes palackok, sörös és tejes dobozok, samponos és tusfürdős flakonok, popsitörlő kendők, csokik, cukorkák, zsebkendők csomagolópapírjai kerülnek. Ebben a hónapban fogyott ki a mosószerünk, a habfürdőnk és az olajunk is. A használt olajat külön gyűjtjük, a zsíros, szennyezett dobozokat, palackokat mosogatószerrel vagy tiszta vízzel mossuk ki, a samponok, tusfürdők utolsó cseppjeit vízzel felhígitva, az utolsó használat közben öblítjük ki. A szelektív konténerekre ugyanis egyértelműen rá van írva, hogy csak tiszta anyagokat szabad bennük elhelyezni. Ezenkívül a mára elcsépelt felszólítás is ott virít az oldalukon: "Tapossa laposra!". Ehhez képest ahányszor felnyitom a kuka tetejét, minden alkalommal találok benne lapítás nélkül bedobott ásványvizes palackokat és sörös dobozokat. Természetesen ezeknek így is jobb helyük van itt, mint a kommunális hulladékban, a magyar - környezettudatosnak nem nevezhető - szemléletnek azonban még van hova fejlődnie. A napokban például egy pár megunt papucs éktelenkedett a műanyagoknak fenntartott gyűjtőben.

A papírhulladék legnagyobb részét a kéretlenül postaládánkban landoló szórólapok teszik ki. Nem kértem meg senkit, hogy kihagyhatatlannak és vissza nem térőnek kikiáltott akciókkal lepjenek el. Sőt! A postaládánkon kint virít a "Nem kérünk szórólapot!" felirat. Ehhez képest néhány nappal ezelőtt nem csekély mennyiségű reklámanyagot vittem el a szelektív kukába. A reklámanyagokon kívül cukrok, lisztek csomagolópapírjai és WC papír meg konyhai papírtörlő gurigák szoktak öszegyűlni a papírgyűjtőnkben. A hivatalos küldemények, számlák - műanyag résztől megfosztott - borítékjai és a blokkok is idekerülnek. A jobb alsó képen kiselejtezett egyetemi jegyzeteket láthattok. Ezek olyan A4-es lapok, amelyeknek mindkét felére nyomtattam. Amiknek csak az egyik felén állt szöveg, azok a még felhasználható papírok közé kerültek. Sokan elkerekedett szemmel néznek rám, mikor a kétoldalas nyomtatás mellett kardoskodm. Én meg azokra, akik pazarolják a papírt és ezzel elherdálják a levegő tisztántartásában létfontosságú erdőket. Terjesszétek ti is, ahol csak tudjátok, hogy a papírnak mindkét oldalát lehet használni!

És miért vesszük magunknak minden héten a fáradtságot, hogy a szelektív kukákba ürítsük hulladékaink jó részét?

Életbenmaradásunkhoz nélkülözhetetlen az egészséges, minél természetesebb állapotban meghagyott Föld nevű bolygó és a tiszta levegő. Ezért kell ügyelnünk arra, hogy a lehető legkevesebb nyersanyag felhasználásával állítsák elő az általunk megvásárolt termékeket, terményeket. A szelektív hulladékgyűjtés ehhez nyújt segítséget. A műanyag hulladékból a legkülönbözőbb termékeket lehet előállítani, többek között könnyűbetont, vödröt, terelő táblát, fekvő rendőrt, padlólapot; palántázó cserepet, fűnyíró alkatrészt, kerítésoszlopot; szemetes zsákot, hólapátot, kukát, ruhát és ruhafogast, edényalátétet, zászlót, esőkabátot, labdát, DVD tokot; italtartó rekeszt, PET palackot. A papír hulladék pedig kiválóan alkalmas hullámpapír, cső, bútor, irodai papír, boríték, füzet, naptár vagy mappa előállítására.

A napjainkban sajnos továbbra is divatosnak számító esztelen, felelőtlen túlfogyasztás visszafordíthatatlan, káros következményei nemcsak gyermekeink életét fogják érinteni. Már évek óta érezhetjük mi magunk is, milyen az, amikor melegrekordok dőlnek meg, hetekig tart a forróság, huzamosabb ideig egy csepp eső sem esik, aztán néhány óra alatt lezúdul többhavi csapadék, megszűnik a tavasz és az ősz és egyik nap bundát, másik nap szandált kell vennünk, a márciusi hó autópályákat bénít meg vagy a Duna - korábban áradásmentesnek kikiáltott - városokat fenyeget. Ami a környezetünkkel, a bolygónkkal történik, nemcsak távoli országok vadidegen lakóit érinti, hanem minket is. Senki nem vonhatja ki magát a felelősség alól. Ha mást nem, annyit te is megtehetsz, hogy hozzánk hasonlóan te is különválogatod a kukád tartalmát! Kezdd el még ma! Hidd el, könnyebb, mint gondolnád! 

Ha te is kedvet kaptál, hogy egy hónapon keresztül lefotózd a szelektív hulladékod, mielőtt kidobnád, jelentkezz emailben! A fotókat és a véleményeket ide várom: szemlelodosziv@gmail.com.

Az összeállítás forrása: kornyezetbarat/hulladekboltermek.hu

A képek forrása: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Ha szeretjük, ha nem, fogyasztói társadalomban élünk. A médiából, szórólapokról, kirakatokból megállás nélkül bombáznak minket a fogyasztásra buzdító impulzusok. Patikamérleggel adagolt precizitással szedi áldozatait az ötven, hatvan, hetven százalékos akció, a kettőt fizet, hármat kap akció, a kuponnapos akció és a  még ki tudja, milyen akció. Ha nem figyelünk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a pénztárcánk jóval vékonyabb, lakásunk tároló lehetőségei pedig egyre szűkösebbek lettek. Hogyan védekezhetünk a felesleges kiadások ellen? Kétrészes mini sorozatomban ehhez adok néhány ötletet.

1. Tudd, hogy mid van! Használd, amid van!

Amikor a férjem vásárlási utalvánnyal lepett meg, először arra gondoltam, beszerzek magamnak egy csinos nadrágot. Amint véletlenül a beépített szekrényben kutakodtam, egy fantasztikus, alig használt darab akadt a kezem ügyébe. Megörültem, hogy még időben felfedeztem, és nem vettem egy ugyanolyan ruhát, amim már volt. Így nem dobtam ki feleslegesen több ezer forintot. Ez után viszont kezdődött a fejtörés. Akkor mire költhetem az utalvány árát? Némi töprengés után egy szép blúzra esett a választásom. Mivel korábban már beszereztem egy friss darabot, - hogy legyen elég helyem a szekrényben - két, lassan tíz éve meglévő ingemtől váltam meg.

Szervezetlen, mindent elnyelő szekrényeink olyan kincseket rejtenek, amelyekről nem is tudunk. Ha tisztában lennénk vele, mik lapulnak bennük, még a szavatossági idő lejárta előtt súlyos tízezreket takaríthatnánk meg. Nem egyszer estem a "holnaptól egészségesen étkezünk" jelenségbe, amikor is csillagászati összegekért megvásárolt gesztenye- és tökmaglisztek, mogyoróolajak és búzakorpák repültek bontatlanul a kukába, mert lejárt a szavatossági idejük. Ma már dörzsöltebb vagyok és tudatosan igyekszem megálljt parancsolni a különböző akcióknak. Ennek ellenére időnként még meg-megdöbbenek, mikor kicsit mélyebbre ások egyik-másik szekrényünkben. Az impulzusvásárlások során begyűjtött zsákmányok helyett tehát használjuk azt, amink van!

2. Ajándékozz élményt vagy időt!

A gyerekeim rendszeresen kapnak ajándékot név- és születésnapokon a családtagoktól. Egy egy-két éves gyereknek - a karácsony kivételével - teljesen felesleges ilyen alkalmakra játékot venni. Születésnapra a torta gyertyával, tűzijátékkal sokkal érdekesebb, mint egy olyan játék, amely ideig-óráig leköti a figyelmüket, azután már rá sem hederítenek. A névnappal pedig nem nagyon tudnak ebben a korban még mit kezdeni. Köszöntsük fel őket szép szavakkal, öleléssel, nagy puszival!

Sok apró vacak helyett hasznosabb, ha egy nagyobb ajándékkal lepjük meg szeretteinket. A kisifam születésnapja előtt például minden meghívott vendégünknek szóltunk, hogy ha ajándékozni szeretnének, néhány ezer forintot tegyenek borítékba, mi pedig a férjemmel megvettük neki azt a versenyautót, amelyet korábban kipróbált az üzletben. Így egy nagy közös ajándékkal megoldottuk a köszöntését, és a vendégeink is megkönnyebbültek, mert nem kellett törniük a fejüket, mit vásároljanak.

Tárgyi ajándékok helyett azonban sokszor többet ér, ha az időnket és a figyelmünket, közös programot, élményt ajándékozunk annak, akit szeretünk és aki valóban fontos számunkra. Gyereknapon a kisfiam például néhány percnyi ugrálást kapott a városi rendezvényen felállított ugrálóvárban. Karácsonyra pedig egy élményfürdőbe szóló belépővel és színházjeggyel leptük meg egymást a férjemmel. Ahogy telnek az évek, sokkal szívesebben emlékezünk vissza ezekre a közös élményekre, mint egy ingre vagy egy parfümre. Két gyerek mellett úgyis az az igazi ajándék, amikor kicsit kettesben tölthetünk egy kis időt.

3. Kérj kölcsön!

Leggyakrabban a gyermekünk iskolai farsangja és az esküvőnk közeledtével kerülünk kapcsolatba ruhakölcsőnzőkkel. Ruhát azonban nemcsak pénzért bérelhetünk. Érdemes egy tál sütivel vagy egy tábla csokival körüludvarolnunk az alkatunkhoz hasonló magasságú, szélességű barátnőket, rokonokat, ha különlegesebb, nem hétköznapi eseményre keresünk ruhát magunknak. A legkedvesebb ruhadarabom például az a kis fekete, húszas éveket idéző ruha, amelyet anyukámtól kaptam kölcsön a kisfiam keresztelőjére és az előbb említett színházlátogatásra. Sokáig próbáltam győzködni, hogy adja nekem, de ő sokáig ragaszkodott hozzá. Végül tavaly karácsonyra megkaptam tőle. Ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka. Nagyon örültem, mert tényleg régóta tetszett ez a csinos alkalmi darab. Nem mellesleg azt is értékeltem, hogy képes volt miattam megválni tőle.

Kölcsönzésre buzdítanék minden férfit is, aki költözködés vagy házátalakítás közepette égető vágyat érez arra, hogy komolyabb összegeket ruházzon be a legkülönfélébb egyszer vagy legfeljebb kétszer használandó fúrókra, csiszolókra és a többi általam nem ismert szerszámra és kisgépre. Igen, az embert hajtja a birtoklási vágy, de időnként érdemes egy kicsit megállnunk, és átgondolnunk, valóban szükségünk van-e a kiszemelt termékre. A túlfogyasztás amellett, hogy kellemetlenül kiüríti a pénztárcánkat, kegyetlenül megterheli a környezetet is. Vásárláskor ezt  is tartsuk szem előtt, és döntsünk felelősen!

A további ötleteket hamarosan megosztom veletek.

 Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

 A képek forrása: unsplash.com