Délelőtt az utcán egy családi jelenetnek voltam szemtanúja. Az apuka a bolt előtt futott össze a hat és nyolc év körüli fiaival és az anyukával. Amint egymás mellé értek, a negyedik X körül járó szülők szájon puszilták egymást. Ez a néhány másodperc gondolkodtatott el azon, hogyan is viselkedünk szerelmesekként az utcán, szórakozóhelyeken, vagyis idegenek előtt.

Buszmegállóban, iskolák környékén megszokott látvány, amint a fiúk és a lányok egymást majd' felfalva búcsúzkodnak. Ez a látvány számomra már kicsit sok. Persze, éretlenek és meg vannak győződve, hogy "together forever" és csak te, csak én, aztán a többség néhány hét vagy hónap múlva könnyek nélkül cseréli le a megunt "igazit". Ezekben a szemérmetlen smárolásokban érzek némi külvilágnak szánt felvágást és hencegést, hogy "Na, nézzétek! Nekem van valakim, én nem vagyok olyan selejt, mint ti!" A vadidegeneknek is szánt üzenet világgá harsogása közben pedig a kamaszbandák pár-atlan tagjai zavartan nézelődnek  vagy kínosan vihognak. Valljuk be, legtöbbünk számára kellemetlen érzés akaratunkon kívül masszív szerelmi bemutatók tanácstalan szemtanújává válnunk!

Egy tini vagy bármilyen más buliban persze megengedhető némi gyengédség. Egy-egy lassabb dal hallatán összesimulnak az arcok, egymást ölelik a karok és az egymásba feledkező vagy lehunyt szemek  többet mondanak ezer szónál. Ezek azok a pillanatok, amikor nincs szükség a nagy nyilvánosság előtt - erőltetett külsőségekkel - bizonygatni, milyen fontos számunkra a másik.

A kamaszévek elmúltával kevésbé tombolnak a hormonok, a harmincasok között pedig már csak elvétve találunk néhány bátor, érzelmeit magabiztosan felvállaló szerelmest. Ebben az életszakaszban az ember már - ha olyan szerencsés, hogy megtalálta a megfelelő társat - kevésbé él a külvilág felé, inkább a munkájára, családjára, gyerekeire figyel, nem arra, hogy másokat hogyan lehet manipulálni a viselkedésével.

Amíg nem volt gyerekem, némileg sajnálkozva tekintettem azokra a párokra, akik "apa-gyerek-anya egymás kezét fogja" felállásban közlekedtek az utcán. Akkor azt éreztem, a kis harmadik befurakodik egy romantikus jelenetbe. Mióta én is édesanya lettem, be kellett látnom, hogy igenis van létjogosultsága annak, ha a család apraja-nagyja egymással fizikailag is összekapcsolódva foglalja el a járda teljes szélességét. Persze ehhez az kell, hogy a szülőknek gyerekeik kiszolgálása mellett meglegyen - ha ritkán is - a lehetősége arra, hogy legalább egy rövid időre gondtalan, egymásra figyelő férfivá és nővé változzanak vissza.

A nyugdíjaskorúak legtöbbször kéz a kézben andalognak az utcán. Ha rájuk nézek, borús napokon is mosolyog a lelkem. Fiatal lányokkal beszélgettem, és  egybehangzóan állították: a szerelem ősz hajjal és szarkalábakkal sem ciki, sőt! Valójában  a fiatalabbak kiegyensúlyozott, boldog, sírig tartó szerelembe vetett hite ölt testet ezekben  az érett, ráncos, egymásba kulcsolódó, egymást el nem engedő kezekben.

Ha sem az idősek sem a fiatalok körében nem akarunk felháborodást kelteni, ideje eldöntenünk, csókolózzunk-e az utcán vagy sem. A diszkréten szájra lehelt puszi számomra bármilyen helyzetben vállalható. A külvilág és a kapcsolatunk számára is elég ennyi, hogy finoman jelezzük, összetartozunk. Az igazi, mély és őszinte csókok úgyis a nyilvánosságot kizárva találnak utat a másikhoz.

A kép forrása: pixabay

Érezte már más anya is, mennyivel könnyebb lenne az élet legalább egy, de inkább kettő vagy több pluszkézzel? Mióta megszületett a második gyermekem, egyre többször tekintek irigykedve a nyolckarú tengerlakóra. De mihez is kezdenék ennyi kézzel? Sorolom.

Amíg az egygyerekes anyák életét éltem, egész jól boldogultam két kézzel. Időnként azonban ebben a - ma már idillinek tűnő - időszakban is elkélt volna még egy kéz. Legtöbbször a tizedmásodpercek alatt helyét vesztő cumival gyűlt meg a bajom. Aki még nem tapasztalta, talán el sem tudja képzelni, micsoda logisztikát igényel egy időben fogni a gyereket, a kis fejét, no meg a cumit. Azt hiszem, időtlen időkig belém égett az a szürreális jelenet, amikor a kisfiam az ágyában vergődött, én kétségbeesve görnyedtem mellette, tartottam a cumit a szájában, miközben a szabad kezemmel eltökélten fejtem neki az anyatejet. Ekkor jött volna jól még egy kéz, hogy a simogatásommal nyugtathassam. A simogató funkciót szívesen kihasználnám akkor is, amikor ő  lázasan jajveszékel, én pedig a kis lábait felemelve próbálom helyén tartani a kúpot. Az éjszaka rémálomból ijedő - és a korán kelő apát követelő - nagy tesót szeretném két kézzel, magamhoz ölelve nyugtatni, miközben a kicsit is cirógatnám, hogy legalább ő aludjon vissza.

Nyolckarra vágyó éjszakák után nyolckarra vágyó nappalok virradnak ránk. Amíg a kicsi eszik, a nagy is szeretne reggelizni. Én meg közben kiniytnám a joghurtos poharát vagy megvédeném a padlót a rendszeresen rázúduló morzsáktól. És persze nekem is alapvető szükségletem (lenne) egy kiadós reggeli és egy alapos fogmosás. Ezek azonban, ha egyedül vagyok itthon a kisfiaimmal, elérhetetlennek tűnnek. Ilyenkor pillantok percenként az órára, és Messiásként várom a mamák érkezését, vagy a gyerekeim és a saját idegeim is próbára téve próbálok kicsikarni legalább néhány percet tőlük, amikor a napi taposómalom az én igényeimről, pontosabban szükségleteimről is szólhat. Ha még legalább két kezem lenne, minden gond nélkül tudnék manőverezni egy gyermekfogkrém, egy felnőtt fogkefe és egy büfiztetésre váró hasfájós baba között.

Polippá válásommal mindenhova gyorsabban tudnánk elindulni. Ha négy kézzel a két gyereket egyszerre öltöztetném, két másikkal pedig én kapkodnám magamra a ruhákat, talán több idegszálam maradna egy-egy elindulás után. Több kézzel pedig a séták is nyugodtabban telnének. Addig is amikor a bevásárlószatyrot és a babakocsit vonszolva dönt úgy a kétéves, hogy inkább gyalog folytatná az útját biciklizés helyett vagy amikor a kóbor kutya látványa sírógörcsöt vált ki belőle, és emiatt fel kel venni, de közben a babakocsit is tolni kéne, marad a zsonglőrködést a kezekkel és a lehetőségekkel. És ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül. A legtöbb anya cirkuszi mutatványosokat megszégyenítő leleményességgel old meg minden útjába kerülő nehézséget. Igen, anyának lenni küzdelmes, de simogatóan szép feladat. Aki nem hiszi, járjon utána!

A kép forrása: pixabay

Ahogy arról az első részben már beszámoltam, egy hónapon keresztül minden egyes nap lemértem, és feljegyeztem, mennyi ételt dobtunk a kukába. Amennyire tudtam, odafigyeltem, hogy minél kevesebb étel vesszen kárba, az eredmény azonban így is elrettentett (közel 5,5 kg!).

De miért is olyan fontos tudatosnak lennünk a konyhában?

A FUSIONS projekt adatai alapján az Európai Unióban évente 88 millió tonna (!!!) ételhulladékot dobunk ki. Ennek értéke megközelítőleg 143 milliárd (!!!) euró. A legtöbb ételhulladék (47 millió tonna) a háztartásokban keletkezik. Az EU-ban kidobásra ítélt élelmiszer-hulladék 70%-a köthető a fogyasztókhoz, a kereskedőkhöz és a vendéglátáshoz, a további 30% pedig a termelő és a feldolgozó szektorhoz. Az egy EU-lakosra jutó hulladék mértéke 173 kg. Magyarországon az EU 2006-os becslése szerint 40.000 forintnyi ételt dobunk ki.

Ha el is siklunk az adatok által felvetett etikai kérdések mellett, még mindig szembesülnünk kell a ténnyel, hogyan hat a szeméttelepeken bűzölgő, rothadó élelmiszer a sokat emlegetett klímaváltozásra.

A greenfo.hu sokkoló adatai szerint a világon évente megtermelt közel négy milliárd tonna élelmiszer 30-50%-át teljesen feleslegesen állították elő, öntözésükre értelmetlenül pazaroltak el 550 milliárd köbméter vizet, miközben a beláthatatlan méreteket öltő vízhiány egyre nagyobb területeket fenyeget a Földön. (Gondoljunk csak Kaliforniára, amelyet 2013 óta sújt szárazság és ahol emiatt a kormányzó komoly víztakarékossági intézkedéseket léptetett életbe!)

A megtermelt élelmiszert felesleges energiaigényt felhasználva tárolni kell, majd el kell szállítani a fogyasztókhoz. A kamionokból áradó gázok levegő- és zajszennyezést okoznak, miközben az utak és az áruházak építése veszélyezteti egyes fajok élőhelyét. A szennyezett levegő légzőszervi panaszokat, asztmát, de szív- és érrendszeri problémákat vagy akár koraszülést is okozhat. Az otthoni tárolás szintén nemkívánatos víz-, energia- és csomagolóanyag-használattal jár. A kidobott élelmiszer pedig veszélyes gázokká, elsősorban metánná alakul, és így nagy mértékben hozzájárul az üvegházhatáshoz. Egész pontosan egy kiló kidobott élelmiszer úgy szennyezi a környezetet, mintha két kiló szén-dioxid kerülne a légkörbe.

Hogyan csökkenthetjük mi magunk a kidobott élelmiszer mennyiségét?

1. A legfontosabb itt is a tudatosság. Legyünk tisztában azzal, mi lapul a konyhaszekrényben vagy a hűtőnkben! Ha kell, vezessünk listát a bepakolt élelmiszerekről!

2. Ha túl sok ételt főztünk, ne féljünk használni a fagyasztót! Ínséges időkben - némi túlzással élve - életet menthet egy kis adag rakott zöldbab vagy paradicsomos tészta. Hívjuk át barátainkat, családtagjainkat egy kellemes vacsorára és fogyasszuk el együtt a maradékokat! Aki okosan gondolkodik, nem riad vissza a látogatástól, ha nem frissen készült étellel várjuk.

3. Gyorsan romlandó alapanyagokból próbáljunk minél kevesebbet vásárolni és inkább gyakrabban keressük fel a piacot vagy a szupermarketet!

4. Hasznosítsuk újra a kidobásra szánt ételeket! Hogyan? Készíthetünk

- száraz kenyérből fasírtot, leveskockát, pirítóst vagy bundás kenyeret

- húslevesben főtt húsból és zöldségből Cézár vagy francia salátát

- húsvétkor megunt főtt tojásból rakott krumplit

- csirkepörköltből hortobággyi húsos palacsintát

- marhapörköltből gulyáslevest

- tört krumpliból krokettet vagy pogácsát

- főtt rizsből paradicsomlevesbe betétet

- túlérett, bebarnult banánból turmixot vagy zabpelyhes-banános sütit.

Némi odafigyeléssel igenis sokat tehetünk az élhetőbb környezetért. Ne felejtsük: sok kicsi sokra megy!

Az összeállítás forrása:

http://www.elelmiszerbank.hu/hu/hirek/hireink/sajtokozlemeny_europaban_88_millio_tonna_az_elelmiszerpazarlas_frissen_becsult_merteke.html#.Vz8KSeQn5rJ

http://greenfo.hu/hirek/2013/01/10/megdobbento-elelmiszer-pazarlas

http://www.piacesprofit.hu/klimablog/megmutattak-a-gazdagok-hogy-tudnak-sporolni-ha-muszaj/

http://www.ng.hu/Fold/2015/09/21/Az-elelmiszerpazarlas-attekintese

http://www.webbeteg.hu/cikkek/egeszseges/13932/legszennyezettseg-hatasai-szervezetunkre

http://diak.hulladekboltermek.hu/hulladek/hulladekfajtak/olaj/

A kép forrása: pixabay

Napjainkban, amikor a globális felmelegedés és a klímaváltozás beláthatatlan mezőgazdasági területeket tesz terméketlenné, a világ éhezőinek száma pedig eléri az egy milliárdot, ideje elgondolkodnunk azon, mennyi ételt hajítunk a kukába. Minden hetedik ember kóros alultáplátságban szenved, miközben mi lelkiismeret-furdalás nélkül dobjuk ki a feleslegesen kosarunkba dobált élelmiszereket.

Kíváncsiságtól hajtva áprilisban különleges kísérletnek vetettem alá a családom. Időt és energiát nem sajnálva aprólékosan lemértem minden kukában landoló élelmiszert, és rögzítettem az adatokat. Figyelem! Meghökkentő eredmények következnek.

Négytagú családunk  két felnőttből, egy kétéves és egy három hónapos gyermekből áll. A legkisebbünk csillagos ötöst kapott a felmérés során, ő ugyanis annyi anyatejet eszik, amennyire szüksége van. A nagy tesóval már más a helyzet. Ő az, aki szeret az étellel játszani az asztalnál és akinek a kenyér héja a nem ehető kategóriába tartozik. Bölcsis léte néhány hónapja alatt több időt töltött itthon, mint a bölcsődében. Igen, minket is elért a "betegséggel szokja a gyerek a közösséget" jelenség. Ilyenkor hazahoztam a már befizetett ebédet és uzsonnát. Az előbbi kivétel nélkül hatalmas mennyiség volt ízletesen elkészítve, itthon azonban valahogy mégsem ízlett a ksifiamnak. A férjem nem rajong a spenót- és a répafőzelékért, így kénytelen-kelletlen én töltöttem magamba a kifizetett ebédet. Ha az uzsonna valamilyen kenyér volt, az sem nyerte el a kis beteg tetszését, én pedig várandósan nem akartam elfogyasztani azt, amibe ő influenzától legyengülve már beleevett. Kukánk tartalma így szépen lassan napról napra nőtt.

Gyerekek után felnőtteket górcső alá véve kijelenthetem: családunkban én vagyok az egykori szófogadó gyerek, aki iskolásként a paradicsomos káposztát és a minden élvezeti értéket nélkülöző hússzeletet is megette a menzán, mert az ki volt fizetve. Ehhez képest gyakran azon kapom magam, hogy dobálom kifelé a berohadt, bebüdösödött ételeket a konyhámból. Környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve igyekszem előnyben részesíteni a pultban kapható felvágottat az előre csomagolttal szemben. Ezzel azonban az a gondom, hogy - mivel nem vagyunk nagy húsevők - gyakran orrfacsaró szagot áraszt a párizsi vagy a sonka, mire rászánnánk magunkat a fogyasztásukra. A tejtermékek kevesebb fejfájást okoznak. A kevésbé friss sajtot - miután fehéredő részeit levagdosom - a pár nappal korábban lejárt szavatosságú joghurtokkal félelem nélkül lapátoljuk. A száraz kenyeret a férjem egy állatmenhelynek juttatja el, így ezekkel nem termelünk hulladékot. Amivel viszont igen, az a főtt étel. A férjem anyukája képtelen elfogyasztható mennyiségeket főzni nekünk, és ezzel én is így vagyok. Egy alkalommal vendégeket vártunk ebédre, amikor öt felnőtt és egy gyerek részére sütöttem egy kis csirkehúst. Egész pontosan tíz páros csirkecombot, amely kereken négy kilót nyomott. Be kell látnom, kissé elvetettem a sulykot. Mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok egy gyakorlott háziasszony, a vendégektől pedig nem sajnáltam a finom falatokat. 

Időnként próbálkozom egészséges, reform ételek előállításával. A férjem udvariasan megkóstolja őket, aztán inkább marad a megszokott ízeknél. Érdekes módon a fehér lisztes-cukros sütik mindig elfogynak, a teljes kiőrlésű-xilites változatokat azonban jobbára csak én fogyasztom. Ezeket pár nap után vagy én is megunom vagy nem tudom mindet megennni, így a maradék az utcai kuka tetejére kerül abban a reményben, hogy egy hajláktalan majd jó étvággyal falatozik belőle. Az egészséges életmódra törekedve egy időszakban ész nélkül vásároltam arany áron a különböző szénhidrátcsökkentett termékeket, tökmag-, gesztenye- és mandulaliszteket. Mi lett a sorsuk? A lelkesedés alábbhagyott, a szavatosságuk lejárt, és mentek a szemétbe.

"Fő az egészség" címszóval rendszeresen kilátogatok a helyi  termelői piacra. Betárazok egy hadseregnek való friss zöldséget és gyümölcsöt, nagy nehézségek árán beszuszakolom őket a hűtőbe, aztán ráfelejtek, mit is vettem. A jobb esetben csak megfonnyadt, rosszabb esetben halmazállapot-változáson átesett csöpögős  finomságok pedig feltartóztathatatlanul robognak vesztőhelyük, vagyis a kuka felé. Legtöbbször az okozza a problémát, hogy túl sok mindent vásárolunk. A hűtő és a konyhaszekrény roskadozik a különböző tésztáktól, zöldségektől, az egyszer használt leveskockától és vegetariánus fasírtporoktól. A boltból hazaérve csak behajigáljuk a helyükre a friss árukat, aztán a zsúfoltságtól nem látjuk át, mit rejtenek a polcok. Közben pedig megállás nélkül  csodálkozunk, minek van itthon egy helyett öt csomag tarhonya vagy egy helyett három tálca tojás. Egyszer már nekifutottam a Konyhai rendszerező névre keresztelt táblázatom rendszeres használatának, a lustaság azonban erősebbnek bizonyult, mint a világmegváltó tervek.

Ez a terjedelmes felvezető után pedig következzék, milyen sokkoló eredményt produkáltunk. Az egyhavi kidobásra ítélt ételeink a következők voltak:

- 7 dkg felvágott

- 7 dkg saláta

- 15 dkg kenyér

- 45 dkg nyers zöldség, gyümölcs

- 17,5 dkg joghurt

- 2,5 dkg tea

- 25 dkg búzakorpa

- 4,4 kg (!!!) főtt étel

Hogy mindennek milyen hatása van a klímaváltozásra és hogy hogyan védekezhetünk a feleslegessé váló konyhai maradékok ellen, a cikk második részében derül ki.

Az összeállítás forrása:

http://husmenteshetfo.hu/index.php/hu/miert-husmentes/ehezokert

A képek forrása: pixabay

Valószínűleg mindenkinek ismerős a szituáció: régen látott barátokhoz, családtagokhoz készülődünk és indulás előtt belénk hasít a kérdés: "Mit vigyünk nekik?" Ilyenkor veszi kezdetét a többnyire kellemetlen fejtörés. Legtöbbjüknek mindene megvan, ritkán találkozunk, nem vagyunk részesei egymás mindennapjainak, nem tudjuk, kinek mije van, ki mit használ, kinek mire lenne szüksége vagy minek örülne. Ekkor jönnek a sablonmegoldások: virág, csoki, kávé, pia, a gyerekeknek pedig játék. Mielőtt azonban a berögzült szokásokat követnénk, érdemes végiggondolnunk a lehetőségeket, hátha a kényszerajándékok helyett sikerül olyanokat találnunk, amelyek több örömöt okoznak vendéglátóinknak.

Talán nem egyedi eset, amely egy ismerősömmel rendszeresen megesik. A barátnőjével kölcsönösen zavarba hozzák egymást, amikor ahelyett, hogy az egyre ritkuló, meghitt beszélgetéseket várnák, azon izgulnak, vajon sikerül-e kellemetlen meglepetések nélkül átvészelni a látogatások nyűgnek tartott ajándékozási aktusát. Nem értem, miért van arra szükség, hogy bárki is zoknit, konyharuhát vagy terítőt vegyen muszájból, ha a barátnőjével szeretne találkoznni. Ha a barátnőmmal nem tudom megbeszélni, milyen teher számomra a szünet nélküli vásárolgatás, talán nem is a régi már a kapcsolatunk.

Az ajándék, amelyet legszívesebben betiltanék, az a karácsonykor töménytelen mennyiségben vásárolt tusfürdő-sampon-spray szett. Számomra ezek olyan kozmetikai cikkek, amelyekből ennyi idős koromra megtaláltam azokat, amelyek beválnak: nem leszek nagyon büdös, ha megizzadok, nem zsírosodik túlságosan a hajam, nem szárad ki a bőröm. Ezekhez a bevált termékekhez pedig ragaszkodom. De akkor mit lehet kezdeni a kínos ajándékokkal? Vagy gerillaakciót hajtunk végre és továbbajándékozzuk őket vagy erőt veszünk magunkon és magunkra kenjük, fújjuk őket, aztán más vegyi anyagokkal próbáljuk az így kialakult bőr- és hajproblémákat orvosolni. A harmadik lehetőség pedig, hogy a kicsomagolást követően minél hamarabb a kukába hajítjuk ezeket. Ezt még soha nem választottam és nem is ajánlom senkinek. Ha nem jutna a megajándékozóm fülébe, akkor sem hagyna nyugodni a lelkiismeret, hogy nem becsülöm azt, aminek a beszerzésére ő időt, energiát és nem utolsósorban pénzt áldozottt. Emellett a felesleges hulladéktermelés alig megbocsátható bűn az értékrendem szerint. A legjobb, ha olyanoknak ajándékozzuk tovább a nem kívánatos ajándékokat, akiknek nem jut elég pénzük arra, hogy válogatósak legyenek, vagy akik valóban szívesen használják az adott termékeket.

A gyerekeim rendszeresen kapnak ajándékot a látogatóba érkező barátoktól, családtagoktól. Véleményem szerint egy kisgyereknek teljesen felesleges vendégségbe menet játékot vinni. Popsitörlő és pelenka remekül megfelel erre a célra a kicsiknek, friss - talán exotikus - gyümölcs pedig a nagyoknak. Bár sokan feszengenek, nem ciki megkérdezni, milyen méretű pelenkát hordanak a gyerekek vagy melyik márkát részesítik előnyben a szülők. A legkisebbek természetesen szeretik, ha meglepik őket valamivel, a kis mütyűrök azonban csak  ideig-óráig kötik le a figyelmüket, utána már rájuk sem hederítenek. Egy idő után pedig iszonyat munkás veszekedni velük, hogy pakolják el a vackaikat maguk után, mert már a huszadik játékban bukunk fel. Ha mégis játékot szeretnénk adni, célszerű saját gyermekünk megunt, rég óta nem használt darabjai között válogatni. Így két legyet üthetünk egy csapásra: nem kell pénzt költenünk és eközben a szekrényeinket felemésztő holmijaink száma is csökken.

Hasonló szolgálatot tehetnek a nappalink szekrénysorán sorakozó, számomra rettenetes látványt nyújtó boros üvegek. Férfinak mit lehet venni? Valószínűleg italt. Indulás előtt azonban nem árt tisztázni, hogy akinek visszük, sörös vagy boros, a pálinka kopik-e jobban vagy a a család inkább pezsgőt bont egy-egy ünnepi pillanatban. Ha nem így teszünk, valóban könnyen italdiszkonttá változtathatjuk vendéglátóink polcait. Nőknek egy csokor virágnál praktikusabb ajándékot nem tudok elképzelni. Benne van a figyelmesség, hogy a virágok szépségével örömöt szeretnénk szerezni, pár nap után azonban meg lehet tőle válni és nem foglal felesleges helyet, nem kell rakosgatni, kerülgetni.

Tárgyi ajándékok helyett sokkal értékesebb, ha az időnket és a figyelmünket ajándékozzuk annak, akit szeretünk és aki valóban fontos számunrka. A nagynéném például saját készítésű szörppel lepett meg minket, a férje pedig a saját pálinkáját hozta el nekünk. Egy kis doboz saját készítésű sütemény elég egy kedves, figyelmes gesztusnak, ha vendégként sehova nem szeretnénk üres kézzel beállítani. Ebben ugyanis benne van az elkészítésre fordított idő, figyelem és készítőjének szíve. Ennél többet pedig nem is adhatnánk.

A képek forrása: pixabay

Megrögzötten takarékoskodom a papírral. Ha megoldható, nem nyomtatok ki feleslegesen semmit, egy lapnak mind a két oldalát használom, a hibásan kinyomtatott dokumentumokból pedig kis jegyzetlapokat gyártok. Lelkesedésem átragadt egy fiatal ismerősömre, aki végiggondolta, milyen sokszor használunk papírt feleslegesen. A munkahelyén buzgón vetette bele magát - az eddigi gyakorlattal szemben - a kétoldalas nyomtatásba. Mire az egyik kolléganőja lesajnálóan csak ennyit kérdezett: "Mit erőlködsz? Nem te fizeted." Az eset hallatán köpni-nyelni nem tudtaml. Napjainkban, amikor a klímaváltozást és a globális felmelegedést a saját bőrünkön érezzük, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen felelőtlenül gondolkodik? A papír alapanyagául szolgáló fatelepek megsemmisítése, az erdőirtás, a légszennyezés és a földcsuszamlások egyenes következményei a túlzott mértékű és indokolatlan papírfelhasználásnak.

A Föld növekvő szén-dioxid-kibocsátásának negyedéért ugyanis az erdőirtás felelős. Évente 17 millió hektár (másfél Magyarországnyi) fát vágnak ki, amelynek 20%-a a papírgyártásba kerül. Egy tonna papír előállításához 3,5 tonna fára, 6,4 m3 vízre, valamint egy átlagos európai család háromnegyedéves mosógéphasználatához elegendő, vagyis 404 kWh áramra van szükség. Az USA-ban évente fejenként 340 kg papírt használnak el, Európában ez a szám 170 kg-ra rúg.

Mit tehetünk a felelőtlen és felesleges papírhasználat ellen? A válasz egyszerű: felesleges dolgokat ne nyomtassunk/ fénymásoljunk, használjuk a lapnak mind a két oldalát és részesítsük előnyben az újrapapírt!

Szívem szerint minden közintézményben kötelezővé tenném, hogy egy lapnak se hagyják parlagon a hátoldalát, sőt, ha megoldható, kicsinyítve nyomtassák ki mind maguknak mind az ügyfeleknek a dokumentumokat. Sok helyen még azzal is borzolják a kedélyemet, hogy kettős könyvelést végeznek: amellett, hogy elektronikusan intéznek ügyeket, dossziékba is lefűzik a nélkülözhetetlen iratokat. Mindez érthető, hiszen az elektronikus rendszer könnyen és váratlanul összeomolhat vagy hackerek áldozatává válhat. Így azoban felmerül a kérdés: vajon beváltotta-e az elektronikus ügyintézés a hozzá fűzött, papírmennyiséget csökkentő reményeket? A válasz egyértelműen: "Nem". Elvétve azonban előremutató kezdeményezésekkel is találkozhatunk. Meghökkentő és szívet melengető volt egyszerre látni, amikor a munkahelyemen a kinevezésem módosítását egy korábban már nyomtatásra használt papírlapon kaptam kézhez. Pecsét, dátum, aláírás szerepelt rajta, a hátoldalt meg ki nézegeti?

És itt jön némi bökkenő. Amikor állást kerestem, számtalan helyre elküldtem a pályázati anyagom. Akkor én is csak az egyik oldalát használtam a papírnak. Nem mertem ugyanis megkockáztatni, hogy a személyzetis figyelmetlensége miatt két-három diploma és két nyelvvizsga helyett csak egynek a fénymásolatát vegyék észre. Talán itt lenne az ideje változtatni a szemléletünkön, és nem magától értetődőnek venni, hogy a papírnak csak az egyik oldala használható.

Még egy dolgot nem mertem bevetni álláskeresés közben. Ez pedig az újrahasznosított papír. Igen, az újrapapír szürkébb vagy barnább vagy sárgább, mint a szélesebb körben elterjedt fehér papír. Talán nem hat annyira elegánsnak, viszont az alkalmazása élhetőbbé teszi a bolygónkat. Ha újrahasznosított papírt vásárolunk, azzal 60% energiát és 70% vízmennyiséget takarítunk meg. Mi kell ehhez? Irodai papír, újság, könyvek lapja, prospektusok és telefonkönyv a szelektív hulladékgyűjtőbe. Miket állítanak elő ezekből? Irodai papírt, borítékot, szalvétát, zsebkendőt, papírzacskót, füzetet, tojástálcát, WC papírt, kartonpapírt vagy kartonbútort. (Törökbálinton például kedvünkre válogathatunk a papírhulladékból gyártott bútorok között.)

Ha legközelebb nyomtatásra készülünk, ne legyünk restek a kétoldalas ikonra kattintani! Felelős gondolkodásunkkal mutassunk példát gyermekeinknek, hogy egy szebb, tisztább jövőben élhessenek!

Az összeállítás forrása: hulladek.eu; wiederverwendung.ch; dareh.hu; harmonet.hu

A kép forrása: freeimages

Tűzoltó, rendőr, mentő: ha elhaladnak a közelemben, a hideg futkos a hátamon és felzaklatva folytatom a napom. Néhány héttel ezelőtt a kisfiammal kilátogattunk a Műszakiak Napjára, ahol megállás nélkül vijjogott a sziréna. Elkerülhetetlen volt, hogy belegondoljak: mi lenne, ha a férjem vagy a fiaim olyan hivatást választanának, amelynek gyakorlása során nap mint nap kockára tennék az életüket.

Vajon melyik foglalkozás kelti a féltő szülőkben és házastársakban a legtöbb szorongást? A tűzoltó és a katona után nekem rögtön az űrhajós és az ejtőernyős jutott eszembe. Emlékeztek még Felix Baumgartnerre, aki 2012-ben 39045 méterről ugrott ki 1342,8 kilométer/ óra sebességgel? Érdemes megnézni az ugrásról készült videót, amelyben az édesanyja is feltűnik. Bevallom, nem lettem volna a helyében.

Veszélyes munkák után kutatva egy nagyon érzékletes videóba botlottam, amely a tíz legveszélyesebb szakma között a következőket mutatja be: víz alatti hegesztő, rákhalász, favágó, mikrochip gyártó, kisrepülő-vezető, rodeós, acélmunkás, olajfúró torony dolgozója, prostituált, kígyóméregfejő. Ha ezek közül válogatna a fiad vagy a lányod, melyik okozná a legtöbb álmatlan éjszakát?

Akik nem a legbiztonságosabb hivatást űzik, gyakran nem(csak) anyagi okokból vagy vakmerőségből, hanem elhivatottságból, segíteni akarásból, empátiától vezérelve veszik fel a munkát a dolgos hétköznapokon vagy akár a hétvégéken is. Sokan azonban - talán a szülői elvárásoknak eleget téve, talán kényelemből, magas fizetésért vagy az önismeret hiánya miatt - olyan munkákba kényszerülnek, amelyekben nem lelik örömüket. Az utálat és az undor életérzése keveredik vasárnaponként a legnagyobb közösségi oldal jó néhány posztjában, amikor is beindul a „gyűlölöm a hétfőt” dömping. (Ki hitte volna, hogy hasonló névvel még egy klubot is létrehoztak az előbbi oldalon? Persze az más kérdés, hogy a kedvetlenség szavakba és képekbe öntése mennyire növeli a munkakedvet…). A teljes motiválatlanságon és érdektelenségen túl persze mást is átélhet az ember a munkahelyén. Például egy kis stresszt. Vagy ha jobban belegondolunk, nem is olyan kicsit. A munkahelyistresszinfo.hu egy 2009-es tanulmányra hivatkozva közli az elkeserítő adatot: az Európai Unió munkavállalóinak 22%-a él át stresszt munka közben. A  táppénzzel töltött napok 50-60%-ának ez áll a hátterében. A túlzott stressz pedig kíméletlenül károsítja szervezetünket. Pszichés, pszichoszomatikus és krónikus betegségek egyaránt írhatók a nem megfelelő munkahelyi légkör és az irreális, nyomasztó elvárások számlájára.

Extrém foglalkozásoktól eltekintve, hétköznapi munka gyakorlása közben is történhetnek munkahelyi balesetek. A Nemzetgazdasági Minisztérium 2015-ös adatai alapján sorrendben a gépipar; feldolgozóipar; szállítás, raktározás, posta, távközlés; kereskedelem és az igazgatás, oktatás területén jelentették a legtöbb esetet. Ha végigpörgetünk néhány foglalkozást, egyetlen olyat sem tudunk megemlíteni, ahol a munkavállaló maximális biztonságban érezhetné magát. A tanár, a mentő, a jegyvizsgáló, a taxis könnyen válhat tettlegesség áldozatává, a topmodellt beszippanthatja a kokainipar, a hajó személyzete a tengerbe veszhet, az állatorvost véresre marhatja a veszett kutya, a bírón bosszút állhat a pert vesztett fél, az asztalos levághatja az ujjait. A sort a végtelenségig folytathatnánk.

A szülők természetesen azt szeretnék, ha gyermekeik sikeresek, boldogok és anyagilag függetlenek lennének. És az is érthető, hogy szeretnék őket megvédeni minden veszélytől. Azonban be kell látnunk, hogy mindenki a maga kárán tanul, és bármennyire is szeretnénk, az önismeret időnként rögös útját gyermekeinknek maguknak kell bejárniuk. Mi pedig csak asszisztálhatunk ehhez. Bármilyen hivatást is válasszanak, el kell fogadnunk a döntésüket, mert a saját életüket kell élniük. Ha veszélyes, ha nem, a legfontosabb, hogy élvezzék azt a munkát, amivel életük legnagyobb részét, vagy legalábbis negyven-ötven évet eltöltenek.

Az összeállítás forrása: www.munkahelyistresszinfo.hu; hu.wikipedia.org; www.ommf.gov.hu

A képek forrása: pixabay; http://feelyourlove.com

1909. május 5-én született Radnóti Miklós magyar költő, műfordító. Ma felesége, Gyarmati Fanni naplóját lapozom fel, hogy kiderüljön, hogyan ünnepelte 1944-ben utolsó születésnapját.

1944. május 5.

"Ma már Anyuska hazaköltözött. Nagyon kimerült volt, és fárasztották az idejövések. Az elmúlt éjjel meg riadó is volt, alig aludt valamit, le kellett jönni a pincébe, de örültem, hogy együtt voltunk. Végre egyszer nyugodt voltam. Igaz, hogy önzés ez is, mert ő bizony nagyon izgult. Az otthoni vastag falú téglapince helyett, ha cudar is a hidegsége és a hosszú le- meg felmászás, mégis biztosabbnak érezte ott magát, mint itt, ahol minden lecsapódást erősen lehetett hallani, és mikor a légvédelmi ágyúk ugatnak a hídon, az különösen hátborzongató. – Mik születésnapja, és bizony nagyon szegényes születésnap. Én csak egy kis édességet tudok venni, Veruka virágot hoz, Gyula még erre is gondol, pedig mi nem tudtuk az idén őt semmivel sem megünnepelni. Két kis bűbájos francia könyvet hoz, de csak szívet fájdít, mert a távoli, elérhetetlen könyvtárunkra emlékeztet. Mik 35 éves lett, és milyen kis vékony gyerek még mindig. Ha rövidre van vágva a haja, olyan a tarkója, mint egy 16 éves kisfiúnak. Olyan boldog vagyok, hogy végre együtt alhatunk megint. Nem vagyok egész ember, ha nem érzem őt magam mellett a heverőn."

Az idézet forrása: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. Jaffa Kiadó, 2014.

A kép forrása: http://www.canadahun.com/temak/radnoti-miklos.33536/

Egy tavalyi Nők Lapját lapozgatva bukkantam a köszönet és a hála kérdését taglaló cikkre. A téma rögtön megragadta a fantáziám, és végiggondoltam, kinek és miért vagyok hálás. Vázlatos felsorolás következik, aki úgy érzi, kimaradt, kérem, ne vagye magára! Olyan sok jó emberrel találkoztam, hogy nem tudnám mindet felsorolni.

Hogy a sorsnak, Istennek, a Gondviselésnek vagy a csillagok kedvező állásának kell-e köszönetet mondanom, nem tudom. Azt azonban igen, hogy a leghálásabb a családomért vagyok. A szüleimnek azért, mert úgy döntöttek, vállalják, hogy az életük része lehessek. Anyukámnak köszönöm, hogy saját szabdidejét és hobbiját félredobva siet át hozzám, amikor feszültségtől remegve felhívom, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak tud, mert két gyerek ordít teli tüdőből mellettem. Gyerekkoromban megmutatta nekem fél Európát, tiniként biztatott, hogy járjak szórakozni, az aktuális plátói szerelmeimről is tudtam neki mesélni, a titkaim biztos helyen voltak nála, mindig biztatott. Apukámra azért gondolok hálával, mert mindig türelmes volt velem, segített kibogozni a szöveges feladatokat, megtanított biciklizni, szorgos takarékoskodásának köszönhetjük, hogy saját házat tudtunk venni, emellett mindig friss virággal tisztel meg, ha épp virágszezon van. Amiért felnézek rá, az egy gyerekkori emlék: meggondolatlanul viselkedtem, ő rám kiáltott, én sírva fakadtam, ő pedig bocsánatot kért tőlem. Kb. 10 éves lehettem.

Az egyetemi éveim alatt találkoztam a jobbik énemmel, a férjemmel. Huszonegy évesen éretlen, komolytalan, gyerekes kis csaj voltam. Felnőttem, és nővé, anyává értem mellette. Ő tanított meg arra, hogy saját, önző kis érdekeim helyett másokra is figyeljek és ne vonjak le egyszerű, elítélő véleményt semmiről, mert a dolgok nem feketék vagy fehérek. Köszönöm neki, hogy biztat: menjek fodrászhoz, uszodába, vegyek szép ruhát, törődjek magammal, valósítsam meg az álmaim. Amikor vizsgaidőszakra készültem vagy szülés után lábadoztam, kérés nélkül takarította ki a lakást, rendszeresen főz, bevásárol, mosogat és megeszi az egészségtudatos, de annál ízetlenebb főztöm. A gyermekeimért is hálás vagyok neki, akik mellett sikeresen veszi az akadályokat és zokszó nélkül vállalja, hogy időnként mentesít az anyai feladatok alól.

A gyermekeim fények az éjszakában, értelmet adnak az életünknek. Amire nagyon gyorsan megtanítottak, az a türelem és az, hogy nem én vagyok a világ közepe (hanem ők).

A férjem családjának is sokat köszönhetek. Az anyukájának a kiadós ebédeket és a többórás babakocsi-tologatásokat, amelyek lehetővé tették, hogy időnként kialudjam magam. Az apukájának a saját nevelésű, konyhakész csirkéket, sonkákat, tojásokat és biztató, bölcs tanácsait. A testvérének a szolgálatkész számítógépjavításokat.

A gyerekkori barátnőimnek köszönöm, hogy amikor több hónap után viszontlátjuk egymást, ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Bár mindenkinek más irányba halad az élete, kíváncsiak vagyunk a külön-külön vagy másokkal megélt sztorikra.

Hálás vagyok a tanáraimnak, hogy felnézhettem rájuk és ha összefutunk az utcán, meghívnak magukhoz, hogy meséljek magamról vagy csak kapkodva, de érdeklődve kérdezzük egymástól, mi történt, mióta utoljára találkoztunk.

Köszönöm az első főnökömnek, hogy rögtön a diploma megszerzése után munkát adott, és ettől úgy érezhettem, megérte végigdolgozni az egyetemi éveket. És köszönet illeti a jelenlegi főnököm, aki egy régi álmom beteljesedéséhez segített hozzá, amikor úgy döntött, dolgozhatok az intézményében.

A szimpatikus, modern gondolkodású lelkipásztorunkról, aki a házasság buktatóira készített fel minket vagy a mosolygós buszsofőrről, aki megvárt, mikor szaladtam a busz után, a szülésznőről, aki megnyugtató szavaival meghitt élménnyé tette a második kisfiam születését még nem is beszéltem. Mindenkit nem tudok megemlíteni. Szerencsés vagyok, mert a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni.

Végül, de nem utolsósorban hálás vagyok Vass Virágnak, aki regényeivel inspirálóan hat rám és egy személyes találkozó során biztatott, próbáljam ki magam, kezdjek el blogot írni.

Köszönet mindenért!

A képek forrása: pixabay

Anyák napjához közeledve nem mehetek el szó nélkül azok a nők mellett, akiknek - bár még tudnak kit köszönteni május első vasárnapján - összefacsarodik a szíve, ha az anyaság témája szóba kerül. Ők azok, akik bár vágynak a gyermekáldásra, mégsem kopogtat náluk a gólya.

Számos oka lehet annak, ha egy nőnek nincs gyereke: bizonytalan, konfliktusokkal terhelt munkahely és párkapcsolat, anyagi vagy lakhatási gondok. Sokan a babakérdés helyett az élet más területei iránti érdeklődnek, másban teljesednek ki, esetleg félnek az ismeretlentől és a felelősségtől. Ezek mind hozzájárulhatnak ahhoz, ha valaki (még) nem érzi magát késznek arra, hogy egy életre szóló és az egész életét felbolygató döntést hozzon.

Sajnos azonban nem mindenki dönthet szabadon arról, mikor lesz és egyáltalán lesz-e gyereke. A nemzőképes párok ötödénél egy éven belül nem sikerül a teherbeesés. Ilyenkor veszik kezdetüket az elsősorban testi okokat feltárni igyekvő, kellemesnek nem nevezhető, embert és párkapcsolatot próbára tevő vizsgálatok és a gyötrő várakozás.

Mindezeket azonban szinte kivétel nélkül mindig megelőzi a kellemetlenül, irritálóan, bosszantóan, türelmetlenül  kíváncsiskodó kérdés: "És mikor jön a baba?" Életkori határ nincs, amely alatt vagy fölött egy termékenysége éveit taposó nő biztonságban érezhetné magát ettől az arcba könyöklő kérdéstől. Mit lehet erre válaszolni? Mismákolás gyanánt iIlyenkor jönnek a "Majd jön, ha jönni akar.", a "Még nem tudjuk." és hasonló, görcsöket, kétségbeesést, reményt és reménytelenséget elmaszatoló válaszok. Mert talán abban mindenki egyetért, hogy az őszinte és lelkileg fel- és kitárulkozó válasz nem tartozik a lépcsőházunk zsémbes, örökké elégedetlen lakóira, sem a volt osztálytársunkra, akit már általánosban sem kedveltünk, sem az állásinterjún vizsgáztató igazgatónőre.

Egyetlen rövid, könnyed kis csevelybe ágyazott kérdéssel olyan sebeket téphetünk fel, amelyekre nem is gondolunk.

Ki az, aki szívesen nyilatkozna például a nagynénje barátnőjének (akinek a mi korunkban már három gyereke volt) vagy a boltos Micike néninek arról, hogy évek óta az örökbefogadásra készülő szülők népes táborát gyarapítják, miközben egy-két elveszített élet tragédiájának valamennyire sikeres feldolgozása után szorgosan dolgoznak azért, hogy egyszer nekik is saját családjuk legyen? Hogy minden hónap reményteljes várakozással indul, amit aztán az örök kérdés vált fel: "Lesz nekünk egyáltalán valaha gyerekünk?" Amikor a kudarc, a bizonytalanság és a kétségek kezdik felőrölni az embert, valamilyen szinten kénytelen legalább a szűkebb környezetét beavatni a vágyott teherbeesés felé vezető rögös út  lépéseibe. Ha szerencsések vagyunk, a sürgető, önző kérdések ilyenkor elcsitulnak és biztató, megértő háttérrel folytathatjuk a küzdelmes próbálkozásokat. Amikor az embernek megrendül a hite abban, hogy képes továbbadni az életet, nem tolakodó kérdésekre vágyik, hanem tapintatra és egy kis empátiára. Ezért soha ne tedd fel egy nőnek a kérdést: "És mikor jön a baba?"

Az összeállítás forrása:

http://hajraegeszseg.hu/cikk/2014-11-27/meddoseg-a-biologia-nem-koveti-a-valtozo-tarsadalmi-szokasokat

A kép forrása: pixabay