Egy készülő cikkhez olyan anyukákat kerestem, akiknek traumatikus szülésélményben volt részük. Amikor a közösségi médiában bedobtam, milyen témáról lenne szó, néhány órán belül ketten is megkerestek, hogy ismeretlenül megosszák velem a történetüket. Most egyikük levelét közlöm változtatás nélkül. A cél nem az elrettentés, hanem a segítségnyújtás azoknak, akik hasonlót éltek át. Szeretném, ha éreznék, hogy nincsenek egyedül és talpra lehet állni! Hajrá, anyák! Ti szuperek vagytok, mind!
Elöljáróban annyit még hozzáfűznék a történethez, hogy az édesanya Angliában hozta világra gyermekét.
„A várandósságom olyan volt, mint egy álom. Nem voltak reggeli rosszulléteim, nem híztam sokat, tele voltam energiával. Boldogan tervezgettem, milyen lesz immár hárman lenni. A szüléssel kapcsolatban is mindent megterveztem. Milyen eszközöket, módszereket szeretnék, és mit engedek csak legvégső esetben. A babámmal folyamatosan beszélgettem, hogy minden simán fog menni, minden rendben lesz, a szüléskor segítünk egymásnak. Csak a természetes szülés volt a gondolataimban. A táplálás szempontjából ragaszkodtam a szoptatáshoz, hiszen az a legjobb, legészerűbb, sima ügy lesz.
Eljött a kiírt dátum, reggel 10 órakor megjelentem a szülésznőnél ellenőrzésre. A beleegyezésemmel elvégzett egy méhszáj vizsgálatot, aminek a következménye lehet, hogy a szülés beindul. A vizsgálat alatt minden rendben volt, és hamarosan elkezdődtek a fájások. Hazamentem pihenni, felkészülni. Minden a legnagyobb rendben zajlott, velem volt a párom és a szüleim. Este 8-ra nagyon erősek és gyakoriak lettek a fájások. Hívtuk a kórházat és megdöbbenésünkre azt mondták, hogy most elég elfoglaltak, várjunk még egy kicsit otthon, amíg még gyakoribbak lesznek a fájások. Fél óra múlva újra telefonáltunk 2 perces fájásokkal. A kórház válasza az volt, hogy ha már ennyire előrehaladottan vagyunk, akkor kiküldenek egy szülésznőt, és legyen otthonszülés. Hideg zuhanyként ért az egész, erre nem készültem fel, ez nem történhet meg. Kocsiba ültünk és száguldottunk a kórházba. Rettegtem. A recepción elég durva stílusban fogadtak és adták oda a papírokat kitölteni. Én már alig álltam a lábamon. Fel kellett mennünk az emeletre, hogy megvizsgáljanak, a fájásaim vészesen fogyaszották az erőmet. Útban a lift felé térdre estem egy fájás miatt, a párom és édesanyám segítettek talpra állni, míg a minket kísérő nővér megvetően bámult rám a lift mellől. Megalázónak éreztem az egészet, nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és rettenetesen féltem. Megvizsgáltak és közölték, a méhszáj csak 2 ujjnyira van nyitva, ez nem szülés. Hiába a fájások. Azt mondták, menjünk haza és jöjjünk vissza reggel. Tomboltam a dühtől, az elkeseredettségtől, a félelemtől, tudtam, hogy ez az egész nem helyes. Közöltem, hogy nem megyek sehova, adjanak egy ágyat, vagy leülök a folyosón, de értsék meg, hogy szülök és nem csinálom végig otthon. Duzzogva bedugtak egy 4 ágyas szobába, már szült nők és a babáik mellé. A páromat és édesanyámat hazaküldték. Kaptam egy paracetamol injekciót fájdalomcsillapítás gyanánt, majd lekapcsolták a villanyt és magamra hagytak. Nem tudtam aludni, a fájások szinte állandóak voltak. Rettegtem, hogy bajunk lesz a babával. Hangosan zokogtam, nyögtem, majd egyszer csak melegséget éreztem, de nem a magzatvíz volt az. Elöntött a vér, a pizsamám, az ágyam vöröslött. Ahogyan bírtam, zokogva vánszorogtam ki a folyosóra és kiabáltam segítségért. A nővér jött, leszidott, hogy miért lármázok éjszaka. A falnak fordulva támaszkodtam a véres ruhámban, remegtem és sírva könyörögtem, hogy segítsen. Rettentően megalázva és elhagyatva éreztem magam. Visszaküldött, hogy feküdjek vissza a véres ágyamba és majd jön valaki és megnéz. Reggel lett, már szinte nem voltam magamnál a gyengeségtől és az állandó fájdalomtól. Jött egy szülésznő, megvizsgálta a méhszájat majd mosolyogva közölte, hogy bizony 8 ujjnyi, itt már hamarosan baba lesz. Betoltak a szülőszobára, és hívhattam a párom és édesanyám, hogy jöjjenek. Infúziót akartak bekötni, de csak össze-vissza szurkálták a kezem, betolták és kihúzták a tűt. Anyára néztem, aki több, mint 20 éve dolgozik egészségügyben. Tombolt. Itt már nagyon gyakran elveszítettem az eszméletemet, ha magamnál voltam hánytam és zokogva, önkívületben rebegtem, hogy meg fogunk halni, ha nem lesz hamarosan vége. Mintha nem lett volna lélek a testemben, csak a fájdalom volt és az üresség. Gázt kaptam fájdalomcsillapításnak. Valamikor napközben egy fájás alkalmával a magzatburok szétdurrant, a víz beterítette a fél szobát. Az éppen bent lévő nővér hívta a társait, nézzék meg, mi történik. Hangosan nevettek rajtam, én pedig elsüllyedtem szégyenemben. Soha így nem aláztak meg, és mindenre azt hittem, én csinálom rosszul, én vagyok nevetséges. Próbáltak ráültetni labdára, hátha gyorsul a folyamat, de nem bírtam megülni, folyamatosan elájultam. Este 6-kor a szülésznő azt mondta, ha így hisztizek továbbra is, akkor nem lesz erőm szülni, és már nem akarja a kiabálásomat hallgatni tovább. Így hívott egy orvost, aki beadta az epidurált. Mint később kiderült, rossz helyre lett szúrva és semmit nem használt. Este 8-kor jött egy orvos és közölte, hogy a baba szívhangja a kritikus felső határnál van, sürgősségi császár lesz. Pánikba estem, sosem volt műtétem és még a tűtől is féltem mindig is, nemhogy egy szikétől. Kértem, hogy legyen altatásban a műtét, de nem egyeztek bele. Előkészítettek, a párom beöltözött, és betoltak a műtőbe. Gyanússá vált, hogy minden, amit csináltak, a fertőtlenítés, takarás, mindent éreztem. Pánikba estem és szóltam, hogy el ne kezdjék, mert mindent érzek. Tagadták, szerintük képtelenség. Teszt gyanánt egy tűvel szurkálták a hasam és meg kellett mondanom hol érzem a szúrást. Meg is mondtam, helyesen. Elaltattak és egészségesen megszületett a kisfiam. A feje csúcsos volt, mert be volt ékelődve a szülőcsatornába. Rettenetesen fáradt volt, nem sírt, bágyadtan nézett rám és végigaludta az éjszakát. Borzasztóan megviselték az események.
Az elkövetkező 2 napunk a kórházban szintén hasonlóan rossz élményekkel zajlott. Nem foglalkoztak velünk, a szoptatás bár megyegetett, de a pici alig evett és rengeteget sírt, mert éhes maradt. Én magam is borzasztó állapotban voltam, alig tudtam megmozdulni, felkelni. Semmi mást nem akartam, csak otthon lenni a babámmal, a párommal, a szüleimmel, akik 2 hetet töltöttek velünk és rengeteget segítettek.
Testileg és lelkileg is rettenetesen megviseltek az események. Semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem. A szoptatás is egy rémálom volt. Úgy gondolom, a szülés milyensége miatt nem alakult ki az az anyai ösztön, aminek jönnie kellett volna. A szoptatást idegennek és viszolyogtatónak éreztem, nem akartam csinálni, sírva szoptattam a babám. Ki is voltam merülve, és úgy éreztem a szüléskor az emberi mivoltom eltűnt, csak egy kiszolgáló, fáradt test vagyok, lélek és egyéniség, „egó” nélkül. Ingerült voltam, ha felsírt a babám és alig vártam, hogy újra elaludjon. Azokban az időkben, amikor aludt, pedig üvöltve sírtam, azt hajtogattam, hogy még egy állattal is nagyobb méltósággal bánnak, mint ahogyan velem tették a kórházban. Nem tudtam feldolgozni. Mint utólag kiderült, komoly szülés utáni depresszióm volt, de akkor ezt nem tudtam és ezért nem is kértem segítséget. A szüleim előtt titkoltam és úgy voltam vele, hogy a páromnak megvannak a maga gondjai, nem idegesítem ezzel, és amúgy is egy férfi mit kezdene ezzel, úgysem értené meg. Bezárkóztam a saját világomba, ahol egyedül voltam, sajnáltam magam. A babámat nagyon szépen nevelgettem, boldog kicsike volt, megadtam neki mindent, amit lehetett, mégsem éreztem azt a bizonyos anyai érzést. A szoptatást viszont viszonylag hamar abbahagytam, képtelen voltam csinálni, és nem is volt elég a tejem, a babám rengeteget evett. A párommal a kapcsolatunk szinte tökéletes volt, én mégis magányosnak éreztem magam és úgy éreztem, az élmények miatt senki nem érthet meg engem, és senkire nem számíthatok.
Egy este aztán, nagyjából fél évvel a szülés után, volt egy hatalmas kiborulásom, zokogtam, üvöltöttem, tisztán emlékszem azt kiabáltam, hogy „fel akartak vágni, mint egy disznót”. A párom döbbenten bámult rám és tehetetlen volt. Végül csak annyit mondott, hogy ez nem mehet így tovább, és ez adta meg nekem azt az erőt és löketet, ami segített talpra állni. Elkezdtem újra odafigyelni magamra, beíratkoztam egy online tanfolyamra, ami kitöltötte minden szabadidőmet. Próbáltam kiélvezni és megélni minden pillanatot, amit a babámmal töltöttem, és elkezdett végre megjelenni bennem az anyaság érzése. Nagyjából egy év kellett, hogy teljesen rendbejöjjek.
A történteket tabutémaként kezelem a családban. Úgy gondolom, ők nem tudják, mennyire mélyen voltam lelkileg valójában, és őszintén szólva szégyenlem is előttük. Idegeneknek szívesen mesélem el a történetünket, de az azt követő depressziót és a sötét gondolatokat mélyen titkolom. Bár tudom, hogy ebben nincs semmi rossz és rengeteg édesanya szenved hasonlóan, mégis úgy érzem, soha nem tudna senki megérteni. Viszont nagyon szívesen olvasok hasonló történeteket, mert valahol összekapcsol velük a közös élmény, mint egy titkos tabu-klub. Nem mondjuk ki, de tudjuk, mit éltünk át, megértjük és csendben támogatjuk egymást.
6 évvel a történtek után elmondhatom, hogy szerencsére a párkapcsolatunkra az én belső harcom nem volt negatív hatással. A gyermekemmel nagyjából 1 év kellett, hogy kialakuljon az a fajta kötődés, ami kell egy szülő-gyermek kapcsolatban. Viszont úgy gondolom, még ennél is bensőségesebb lenne a viszonyunk, ha nem így történtek volna az események. Újabb gyermeket viszont semmiképpen sem vállalnék, túlságosan megrázó volt nem csak a szülésélmény, de az azt követő depresszió is. Lelkileg nem érzem magam elég erősnek arra, hogy újra belevágjak, pedig néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne újra egy kisbabát ringatni. A félelmem viszont ennél sokkal hatalmasabb. A történtek miatt a várandós barátnőimnek inkább egy szót sem szólok, mert csak rosszat tudnék mondani, ijesztgetni pedig senkit nem akarok.”
Kép: unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
