Idén januárban újabb szintet ugrottam az újságírásban. Ettől az évtől nemcsak heti egy cikkem jelenik meg a Life.hu-n, hanem heti kettő. Így már nehezebb egy bejegyzésben összefoglalnom, miről is írtam egy hónap alatt, de ez legyen a legnagyobb problémám! Lássuk hát a listát!

Megfelelési kényszer - avagy bármit megteszünk, hogy elfogadjanak minket?

"Életünk során több olyan közösségnek is tagjaivá válunk, amelyek szabályait be kell tartanunk, normáikhoz alkalmazkodnunk kell, ha a zavartalan együttélés a célunk. De vajon akkor fogadnak el minket hamarabb, ha feltétel nélkül behódolunk a csoport vagy egy tekintélyszemély akaratának, vagy ha megvillantjuk önálló gondolatainkat?...

Ugyanis mialatt görcsösen szeretnénk megfelelni másoknak, a spontaneitás, a felhőtlen öröm és az élet valódi élvezete veszik el a mindennapjainkból."

Érkeznek a félévi bizonyítványok, kezeld helyén a jegyeket!

"Az oktatási intézmények heteken belül kiküldik az értesítőket a diákok első öt hónapos teljesítményéről. Mennyire kell komolyan vennünk az elért eredményeket? Mennyire büszkélkedhetünk egy színjeles bizonyítvánnyal? Mit tükröznek a félévi jegyek? A kép jóval árnyaltabb, mint azt elsőre hinnénk...

És ne csak arra korlátozódjon a közös társalgás, hogy megkérdezzük, mi volt az iskolában. A válasz nagy valószínűséggel úgyis csak annyi lesz: „semmi”. Ha az őszinte és önreflexív beszélgetést említettük, szülőként érdemes néhány kérdést feltennünk magunknak, mielőtt elcsüggednénk a félévi jegyek láttán. Lehet, hogy olyan elvárásokat fogalmazunk meg, amelyeknek gyermekünk nem igazán tud megfelelni? Nem azért, mert gyengébbek az értelmi képességei, mint azt szeretnénk, hanem azért, mert olyan tudományterületet próbálunk ráerőltetni, amelyhez sem kedve, sem affinitása."

Panaszkodás helyett inkább megoldást keress!

"Állítólag a magyar kimondottan pesszimista nép és örömét leli a panaszkodásban. A folyamatos sopánkodás viszont nem csak az egészségünkre lehet ártalmas. Társas kapcsolataink is kárát láthatják...

Amíg ugyanis azzal töltjük az időnket, hogy negatív gondolatokat ismételgetünk, közelebb kerülünk a klinikai depresszió, az alkoholizmus, különböző evési rendellenességek, valamint szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatához."

Nők a volán mögött - szakítsunk a férfiak terjesztettte sztereotípiákkal!

"Talán a mi környezetünkben is élnek olyan férfiak, akik előszeretettel hangsúlyozzák, milyen jól vezetnek. És talán mi is láttunk már olyan hölgyeket, akik rettegve ültek be a volán mögé. Tényleg jobban vezetnek a férfiak? Vagy csak az elménk játéka, hogy nőként csapnivaló sofőrnek érezzük magunkat? ...

Ha ritkán ülünk a volán mögé, valóban rosszabbul fog menni a vezetés. A bizonytalanság és a félelem pedig csak fokozza a vezetéssel szembeni aggályainkat. Az esetleges kudarcok könnyen kedvét szeghetik a gyakorlatlan sofőrnek. Ezzel pedig az ördögi kör be is zárul és az „én borzalmas sofőr vagyok”-mantra önbeteljesítő jóslatként fog működni."

Ezt jelenti ma Magyarországon a kultúra

"Számomra a kultúra az, ami felemel a mindennapok taposómalmából és kicsinyes acsarkodásából. A kultúra esztétikai élményt és okos gondolatokat hordoz magában. Emiatt kultúra címszóval egy kalap alá veszem bármely hivatás képviselőjét, ha kiemelkedően, profin, inspirálóan végzi a munkáját, és ezzel értéket közvetít. Ilyen lehet többek között egy könnyűzenei koncert fellépője, ha az előadó belead apait-anyait a produkcióba. Ilyenkor olyan energiák szabadulnak fel a színpadon, amelyekből nekem is jut bőven, és amelyekből még hetekkel később is töltekezhetek az előbb már említett szürke hétköznapok során, mert színt visznek az ember életébe."

Kötelező önkéntes munka - avagy a teherként megélt érettségiig vezető út

"2016 január elsejétől minden nappali tagozatos, 25 év alatti diáknak kötelező 50 óra közösségi szolgálatot teljesítenie, hogy megkezdhesse az érettségi vizsgáit. De miért is van szükség erre az iskolaszagú és éppen ezért nemszeretem elfoglaltságra? Hogyan működik a kötelező önkénteskedés? Talán nem egészen úgy, ahogy szeretnénk...

Minden közösség és így maga a társadalom is csak akkor lehet működőképes, ha tagjai kellő érzékenységgel és odafigyeléssel fordulnak egymás felé. A mindennapi taposómalom szürkeségében, amikor az egók és az akaratok szünet nélkül egymásnak feszülnek, kortól függetlenül nem árt kimozdítani az embereket a megszokott rutinból, és a pitiáner problémák helyett a valóban egzisztenciális bizonytalanságok, sőt olykor tragikus emberi sorsok felé irányítanunk a figyelmüket - akár kamaszkorban is."

Az egészséged kulcsa ott hever a torkodban - Az éneklés mint csodaszer

Aki ismer, nem csodálkozik, hogy az éneklés nem maradhatott ki a legutóbbi témáim közül. Az illusztrálásnál pedig nem hiányozhatott Péterfy Bori.

"Egy skandináv kutatás szerint három titka van a hosszú életnek: a kempingezés, a táncolás és az éneklés. Most ez utóbbi jótékony hatásait mutatjuk be...

Svéd szakértők arra a megállapításra jutottak, hogy az éneklés nemcsak a vér oxigénszintjét növeli, hanem egyfajta boldogsághormont, oxitocint is felszabadít, csökkenti a stresszszintet és a vérnyomást. A göteborgi egyetem kutatói azt találták, hogy azoknak a szívdobbanása, akik kórusban énekelnek, összehangolódik. Ez olyan nyugtatóan hat ránk, mint a jóga. Az éneklésnek hatása van a pulzusszámra is. ez pedig csökkenti a szívbetegségek kockázatát. Éneklés során pontosan, kontrolláltan kell levegőt venni. A ki- és a belégzés így hasonló hatást ér el, mint a jógalégzés. Segít ellazulni és a szívműködésünkre is kedvezően hat, mert oldja az izmok feszültségét, ezáltal csökken a kortizol nevű stresszhormon mértéke a vérünkben."

Kép: unsplash és saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Kemény Zsófi költő, író, zenész, slammer nevével néhány éve a Nők Lapja hasábjain találkoztam először. Nemrégiben egy készülő cikk miatt vettem fel Zsófival a kapcsolatot, aki a jelenlegi magyartanítás helyzetéről és gyermekkoráról is mesélt, amelynek állandó résztvevői voltak édesapja, Kemény István író-költő barátai. Ebben a bejegyzésben az interjú máshol nem olvasható részletei következnek.

Sok tanár és diák kínlódik a magyarórákon, mert a Z generáció egyre ritkábban vesz a kezébe szépirodalmat. Hogyan lehetne közelebb hozni az irodalmat a fiatalokhoz (a slam poetryn kívül)?

Ezerféle módon. Sokszor a fiatalok észre sem veszik, hogy éppen ez történik: például sok népszerű dalszöveg vagy színházi szöveg belül van az „irodalom” kategóriáján.

Mi a baj az irodalomtanítással? Min kellene változtatni?

Az irodalomtörténeti szemlélet. Az, hogy olvasásélmény és önálló gondolatokra való ösztönzés vagy az ezeket megkönnyítő eszközök helyett az órán a tanárok tananyagot „adnak le” és kérnek számon. És sokkal többet kéne irodalmi (vagyis szabadon szárnyaló) szövegeket íratni is a gyerekekkel.

Milyen emlékeket őrzöl a magyarórákról?

Szerencsém volt, úgyhogy jókat. Nagy beszélgetésekét, nevetésekét és megrendülésekét.

Hány évesen kezdtél verseket írni?

Ha a rigmusok és kis, ritmikus mesék annak számítanak, akkor abban a pillanatban, amikor megtanultam beszélni. Ha csak azok érnek, amiket letisztáztam és elküldtem valahová (konkrétan a Sárvári Diákírók pályázatára és a Miskolci Deákpoézisre), akkor tizenhat.

Milyen volt egy költő-író lányaként felnőni?

Az irodalom abszolút az életünk része volt. Minden nap meséltek nekünk (könyvekből), és minden nap volt vers és népdal is. Nagyon gondosan megválogatták, hogy miket hallgatunk és olvasunk. Ebbe néhány túlkapás is belefért, például a nővérem még meg sem született, mikor anyám elkezdte neki felolvasni az Iliászt, hogy szokja az időmértéket, és én sem voltam még három, mikor először végighallgattam a Gyűrűk Urát. Hétévesen már komplett Shakespeare-vígjátékokat tudtunk fejből (na jó, a Kenneth Branagh-féle Sok hűhó semmiért adaptációt tudtuk fejből), és az agyunkra mentek a szüleink lökött barátai, akik ma jobbára érettségi tételek.

Kép: Almási Jonathan Csaba, Facebook.com/ Kemény Zsófi Official

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Lisa Wingate Elrabolt életek című könyvével egy nagyáruház könyves részlegén találkoztam. Elsőként a borító keltette fel az érdeklődésem, amelyet egy magányos, maciját és bőröndjét egyedül szorongató kislány képe díszít. Aztán átfutottam a hátoldal ajánlóját, és elkerekedett a szemem: a történet valós eseményeken alapul.

Figyelem! Spoiler következik!

A cselekmény két szálon fut. Az egyik a jelenben történik, a másik a múltba repít vissza. Az egyik főszereplő Avery, aki egy jómódú család sarja. Sikeres jogi karriert mondhat magáénak, a vőlegényével az esküvőt tervezgetik, bár valójában egyikőjüknek sem igazán fűlik a foga a flancos ceremóniához. Avery apja egy ismert politikus, akit lánya elkísér néhány nyilvános szereplésre. Amikor egy idősotthonban járnak, Avery megismerkedik az idős Mayjel.

A másik főszereplő, May gyermekkora és az 1930-as évek Memphise elevenedik meg a könyv lapjain. May szülei - Averyvel ellentétben - legkevésbé sem nevezhetőek elegánsnak és jómódúnak. May családja a folyami cigányok közé tartozik, egy lakóhajón élik életüket. Egy nap a szülők kórházba indulnak, mert az anyánál komplikációk adódnak a szülés során. Amíg az öt gyerek egyedül marad a hajón, egy rendőr különös helyre viszi őket. Mint később kiderül, egy árvaházba kerülnek. A gyerekek hiába bizonygatják, hogy a szüleik élnek, a - jól szervezett - rendszer nem kíváncsi a valóságra. Amint May és testvérei beteszik lábukat az intézménybe, kezdetét veszi kálváriájuk.

A regény szívszaggatóan mutatja be May és testvéreinek hányattatásait. Az örök bizonytalanság, reménykedés és félelem határozta meg mindennapjaikat, miután Georgia Tann árvaházába kerültek. Amikor a testvéreket elszakították egymástól vagy amikor a legkisebb gyermek félelmében többször bepisilt, amikor erőszakoskodtak a gyerekekkel, amikor terrorban és koszban tartották őket, amikor azt is megtiltották nekik, hogy megoszthassák a személyzettel az érzéseiket, mindannyiszor elszorult a szívem. Megdöbbentett az a fajta bánásmód, amiben nap mint nap részük volt. És miért kellett ezeken a megpróbáltatásokon keresztül menniük? Azért, hogy az árvaház vezetője, Miss Tann minél több pénzhez jusson, amikor eladja őket az örökbe fogadó (gyanútlan és megvezetett) szülőknek.

Avery és May útjai a jelenben keresztezik egymást. Közben pedig számos titokra fény derül. Ráadásul egy romantikus szál is megjelenik a történetben.

Lisa Wingate műve teljesen magával ragadott. Mindenkinek ajánlom ezt a művet, akit érdekelnek a történelem sötétebb eseményei és akiben együttérzést váltanak ki az ártatlan, védtelen gyermekek szenvedései.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Decemberi cikkek január végén? Hol van már a tavalyi hó? - kérdezhetnétek. Bizony, egy kis csúszásban vagyok a blogon megjelenő cikkeimmel. Ennek az okáról az előző bejegyzésben olvashattatok. De kifogások helyett most összefoglalom nektek, miről is szóltak a decemberi life.hu-s írásaim.

Santa Claus, Joulupukki, Sinterklaas és társaik - Mikulás a világ körül

Aranyos szokások, rettegett alakok és cipőkben rohadó krumplik - nagyjából így foglalhatnám össze ezt a cikkem.

"Talán nem is gondolnánk, de Európa különböző vidékein más és más formában és kísérettel tűnik fel a „kedves, öreg Télapó". Izlandtól Spanyolországig eredtem a fehérszakállú nyomába."

"A Katalóniában honos Tio de Nadal az egyik legkülönlegesebb hagyomány. Miről is van szó? Egy mosolygós arcú farönkről, amely kikakálja az ajándékokat. A gyerekek kidíszítik és ajándékokkal – dióval, aszalt gyümölccsel – halmozzák el a farönköt a karácsonyt megelőző napokban. Ez idő alatt egy takaróval melegen is tartják. Karácsonykor aztán a gyerekek a test működéséhez köthető dalokat énekelnek neki és addig püfölik, amíg az ki nem kakálja a remélt cukorkákat, ajándékokat."

A fogyasztói társadalom és a karácsonyi ajándékozás kapcsolata

Talán mondanom sem kell, ennek a cikknek a megírását élveztem legjobban, hiszen széles körben tárhattam az olvasók elé, mennyire tönkreteszi a bolygót - és ezzel együtt az emberek jövőjét - az ész nélküli ajándékozás, a tárgyak vásárlása, a pénzköltés, egyszóval a fogyasztás.

"December a költekezés és a féktelen vásárlások hónapja. Az ész nélküli fogyasztás viszont pont a meghittségtől, az egymásra figyeléstől, a szeretteinkre szánt időtől, egyszóval pont a lényegtől foszt meg minket. Az érzelmi és lelki kiüresedés azonban csak az érem egyik oldala. A másikon ott van az egyre élhetetlenebbé váló bolygó, amelyet kisemmizünk és felélünk."

"A gond az, hogy olyan termékek előállítására herdáljuk el a pénzünket, az időnket és a természeti erőforrásainkat, amelyekre semmi szükségünk. A világ ökoszisztémáinak mérete azért csökken, hogy az embereknek még nagyobb élettereik, otthonaik, birtokaik, plázáik és gyáraik legyenek. Ez a kapzsi és telhetetlen hozzáállás azért káros, mert az ökoszisztémák összeomlása egyet jelent az élőhelyek és a fajok pusztulásával. Emellett a fogyasztás mértékének növekedésével együtt jár a levegő, a talaj és az élővizek szennyezése is. Ha jobban belegondolunk, felelőtlen magatartásunkkal igazából pont az életben maradáshoz szükséges elemektől fosztjuk meg magunkat és a gyerekeinket. A fogyasztói társadalom halálra ítéli azt a természeti rendszert, amelytől kivétel nélkül mindannyian függünk."

Irigység és depresszió - ezzel jár, ha karácsonykor posztolsz a közösségi felületekre

Ez egy erősen társadalombíráló, odamondogató írásnak indult, aztán valamelyest megszelídítettem a gondolataim.

"Karácsony táján könnyen támadhat olyan érzése a gyanútlan netezőnek, hogy rajta kívül mindenki másnál ragyog a lakás, illatozik a saját készítésű halászlé, és meghittség tölti be az otthonokat. Mielőtt azonban átadnánk magunkat az önsajnálat, a keserűség és az irigység érzésének, érdemes egyet hátrébb lépve, kellő távolságból rátekintenünk a fényesre pucolt idővonalakra és látszatéletekre.

A közösségi média használói gondolkodás nélkül zúdítják ránk az olykor triviálisan hétköznapi, máskor zavarbaejtően intim, ám minden esetben tökéletességet sugalló képeiket. Egyrészt ezekben a felhasználókban fel sem merül, hogy bizonyos pillanatok rögzítése egy-két emberen kívül másra nem tartozik. Másrészt valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy a pillanat varázsa illan el akkor, amikor nem az élmény átélésével, hanem annak rögzítésével vannak elfoglalva. Ez önmagában sem túl szerencsés. A folyamatos online jelenlét azonban más okok miatt sem igazán tanácsos."

Karácsonykor is tehetünk az öngyilkosságok megelőzéséért

A mítoszok lelepleződnek - a megoldás egyszerűbb, mint gondolnánk

"Közeleg a karácsony, a családok és a szeretet ünnepe. Vajon csak véletlen, hogy ezt az időszakot sokan az öngyilkosságokkal kötik össze? A hazai adatokról, rizikófaktorokról, megelőzésről és a gyász feldolgozásáról Bérdi Márk klinikai szakpszichológust, az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen kuratóriumi tagját kérdeztem."

"Egyre több vizsgálati bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy termékeny nők esetében a menstruációs ciklus menstruációs fázisa öngyilkosság szempontjából magasabb rizikójú a ciklus többi részéhez képest."

Az alkoholizmus nem jellembeli hiba, hanem betegség

Őszinte vallomás egy "józanodó" alkoholistától

"Az év utolsó napja egyet jelent a felhőtlen szórakozással, vidámsággal és jókedvvel. Az új évbe nyúló dorbézolások során sokan felöntenek a garatra. Egy-egy nehezebben megélt másnap a legjobb családban is előfordul. Vannak azonban olyan esetek, amelyek rosszabbul végződnek. Az alkoholbetegségről és az Anonim Alkoholisták közösségéről egy „józanodó alkoholistával", Attilával beszélgettem."

"Sajnos nem igazán ismerjük a mértékletes ivást. Vannak viszont arra utaló jelek, hogy valaki alkoholbeteg, vagy „jó úton" halad a betegség felé. Ha a gyermek gyakran lépi túl a „mértéket", többször előfordul nála az emlékezetkiesés, kérdés nélkül kivesz pénzt a családi kasszából, hétköznapokon is fogyaszt alkoholt – akár egyedül is –, vagy megváltozik a viselkedése, akkor gyanakodhatnak a szülők a problémára. Itt is fontos azonban, hogy segítő szándékkal kezeljük ezt a helyzetet! Semmiképpen ne dühösen, kioktató stílusban, büntetéseket kilátásba helyezve fenyegessük gyermekünket!"

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az utóbbi időben ritkábban jelentkeztem. Még mielőtt azt hinnétek, nagyon tétlenkedtem, felvillantom, mivel töltöttem szabad perceim.

Egyrészt az iskolában, ahol dolgozom, nyakamon a félévzárás. Másrészt arról már a 2018-as évösszefoglalóban is beszámoltam, hogy a life.hu oldalán már nemcsak heti egy cikket publikálok, hanem kettőt. Értelemszerűen ez időnként kétszer annyi időmet veszi el, mint a tavalyi évben. Viszont mivel ezenkívül még két, pontosabban három, egyenként 8-10.000 karakternyi további cikken is dolgozom, tanulom, hogy lehet kevesebb időráfordítással hatékonyabban írni. Ezekhez a feladataimhoz számos szakembert kerestem meg. Dagad a mellem a büszkeségtől, mikor arra gondolok, micsoda nevek nyilatkoztak nekem. A részleteket viszont egyelőre még nem árulom el. Legyen annyi elég, hogy a kedvenc témáimmal foglalkozom, és élvezem, hogy gondolkodó emberek között, egy illusztris társaságban tölthetem a szabadidőm- pardon, az újságírásra fordított időm.

Persze a blogot sem hanyagolom el. Vannak még interjús cikkek függőben. Ha túlleszek a(z egyik) lapzártán, ezeket is hozom nektek.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Tavaly nyáron néhány hónapon keresztül készítettem cikkeket - köztük környezetvédelem témájúakat is - a helyi hetilapnak. Ősztől a life.hu-s munkámra koncentráltam, így egy darabig szüneteltek a print médiás megjelenéseim. Decemberben viszont újra ott szerepelt egy cikkem és a nevem a nyomtatott sajtóban. Ezúttal a kéthavonta megjelenő, környezetvédelem tematikájú Zöld Ipar Magazinban jelent meg egy írásom. Egy olaszországi zöld expóról számoltam be a lap hasábjain. Bár a kép nem a legjobb minőségű, ha nagyon figyeltek, alul, a "Lapszámunk szerzői" résznél megtaláltok engem is.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Amikor kisgyermekként valami zavar a barátunkkal kapcsolatban, nem hezitálunk, azonnal szóvá tesszük. Serdülőként a bugyogó, fröcskölő hormonok szintén a nyers és őszinte véleménynyilvánítást propagálják. Felnőtt fejjel viszont már megfontoltabban fogalmaz az ember. De szóvá tegyük-e, ha a barátunk viselkedésével nem értünk egyet? Mennyire van jogunk beleszólni az életébe?

A barátságoknak több válfaját különböztethetjük meg. Míg némelyek csupán felszínesek és mulandók, mások mélyebbek és tartósak. Egy frissebb ismeretség valószínűleg nagyobb kontroll alatt tartja a véleményünket, míg egy közelibb baráttal hamarabb megosztjuk, ha egynémely lépésével nem értünk egyet. Mármint elméletileg. Bár a régi barátságok a kölcsönös őszinteségen alapulnak, az ember nem szívesen bántja meg a véleményével azt, aki közel áll hozzá. Hogyan osszuk hát meg a barátunkkal, ha külső szemlélőként egyértelműen azt látjuk, hogy rossz irányba halad az élete?

Talán egy igazi barátságban nincs is szükség szavakra ahhoz, hogy tudjuk, a másik nem ért egyet velünk. A hozzászólásai, a gesztusai, a fintorai akaratlanul is elárulják ezt. Ilyenkor domborodhat ki egy olyan alapvető világnézeti különbség két barát között, amelybe akár a barátságuk is beleinoghat. Amikor két ember elemi kérdésekben nem ért egyet, nagyon nehéz anélkül felszabadultan csacsogni és vihorászni, hogy ne futnánk bele újra és újra abba a bizonyos kényes témába. Kerülgethetjük ezt, mint macska a forró kását, de akkor egyértelműen egy megjátszott, moderált szerepet erőltetünk magunkra. Ezzel pedig el is veszik az őszinteség a kapcsolatunkból.

Ha viszont szóvá tesszük azt, amivel nem értünk egyet, és próbáljuk felnyitni a barátunk szemét, dacos és merev elutasítással találhatjuk szemben magunkat. Mi, a kívülállók sokszor jóval objektívebben tudunk megítélni egy-egy helyzetet, mint az, aki benne van. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy éppen kívülállóságunkból fakadóan nem ismerhetünk minden részletet, ami motiválhatja a barátunkat. Természetes érzés, hogy a szemellenzős barátunkat szeretnénk megóvni a kudarcoktól, a csalódásoktól, a bosszúságoktól. A gond csak az, hogy miközben "a legjobbat szeretnénk neki", jó tanácsainkkal pont ellentétes reakciót válthatunk ki belőle, mint szeretnénk.

Végignézzük, ahogy a barátunk a vesztébe rohan és szó nélkül asszisztáljunk neki ehhez? Vagy próbáljuk felnyitni a szemét és kockáztassuk meg, hogy esetleg megromlik a viszonyunk? Vajon mikor vagyunk jobb barátok? Nem tudom eldönteni.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!

Minden jog fenntartva!

November végén egy felejthetetlen színházi élményben volt részem. A kollégáimmal Budapestre utaztunk, hogy megtekintsük A diktátor című darabot a Vígszínházban. Egy szuperlatívuszokban bővelkedő színházi beszámoló következik.

A diktátorról előzetesen csupán annyit tudtam, hogy Charlie Chaplin szerepelt az azonos című filmben és ifjabb Vidnyányky Attila játssza a főszerepet a nem régiben színpadra vitt darabban. Az előadás előtt belebotlottam néhány kritikába, ezeket azonban még véletlenül sem olvastam el, nehogy túlzó elvárásaim legyenek az előadással szemben. Utólag belegondolva helyesen cselekedtem, így ugyanis fantasztikus élményben volt részem.

A Vígszínházban utoljára tizenöt évvel ezelőtt jártam. Akkor Brecht Kaukázusi krétakör című darabját láttam. Hiába tanultam akkortájt az epikus színházról, tizennyolc évesen kissé megdöbbentett a darab és nem feltétlenül lopta be magát a szívembe. Nem úgy, mint ez a mostani!

A két felvonásos mű technikai meglepetésekben, helyzetkomikumban, burleszkszerű jelenetekben egyaránt bővelkedett. Nehéz dolgom van, ha az előadás erősségeit akarom kiemelni. Mivel is kezdjem?

Lenyűgözött a technikai háttér. Az egyik jelenetben két szereplő repülővel utazott. Meglepett, amikor két kis ülésben valóban a levegőbe emelkedtek. A gép zuhanását is élethűen imitálták.

A zenének kiemelt szerep jutott a műben, amely számomra helyenként a némafilmek korát idézte. Burleszkszerű jelenet volt többek között az is, amikor a katonák egy kis kiadós csihipuhiban vettek részt.

Bár a téma komoly volt, jócskán jutott tér a nevetésnek is. Például amikor a Führer a világot szimbolizáló, hatalmasra fújt lufival a földön fekve, macskaként játszadozott, amikor németül szónokolt vagy amikor olasz vendége a maga anyanyelvén magyarázott.

Egy pudingevő jelenetben perceken keresztül szavak nélkül, csupán a mozdulatokra és a gesztusokra szorítkozva játszottak a színészek.

Élveztem, amikor az előadás szereplőjének érezhettem magam, vagyis amikor a színészek több ízben mellettem masíroztak fel a színpadra a darab közben. A felfedezés örömével szúrtam ki az egyik jelenet előtt a páholyokban várakozó színészeket. Jó ötletnek tartottam, hogy a középen ülő nézők feje fölött húzták keresztül a birodalom jelképével, a két kereszttel díszített anyagdarabot, amelyet később a színpad hátterének is felfüggesztettek.

Egy másik háttér is elnyerte a tetszésem. Ezen különböző, a gettóban elhelyezett felfestések voltak, mint például: Make war not love, Love Dictator. A kedvencem ez volt: I can ghetto.

A darab egyik csúcspontja az volt számomra, amikor ifj. Vidnyánszky Attila Hinkelként a Führer előadásmódjára  megszólalásig hasonlító vehemenciával és mozdulatokkal tartott beszédet. Eközben olyan halandzsa német nyelven beszélt, hogy a jelenet igencsak megdolgoztatta a nézők rekeszizmát.

Vidnyánszky teljesítménye azonban nemcsak a verbalitás területén magaslott ki. Chaplin jellegzetes mozdulatait olyan élethűen tudta utánozni, hogy azt gondoltam magamban: "Ez jobb, mint az eredeti."

A főszereplő felkészült artistatudásáról is számot adott az előadás során. Előbb egy biciklivel hajtott keresztül a színpadon, aztán egykerekűvel egyensúlyozott, majd egy görkorcsolyás szteprészletet adott elő az egyik szereplővel, Szilágyi Csengével.

Akadtak aktuálpolitikai utalások a darabban. Elsősorban stadionokról és gyermekvállalásra vágyó hazafias anyákról esett szó, ezek viszont pártállástól függetlenül nem voltak zavaróak vagy tolakodóak.

A darab számomra kissé befejezetlenül ért véget. Valamilyen csattanót még vártam volna, ennek ellenére hosszú percekig ünnepelte tapssal a közönség a színészek alakítását.

Összességében elmondhatom, hogy Vidnyánszky tehetsége vitte a hátán az egész előadást. Fenomenálisan brillírozott minden jelenetben. A diktátort mindenkinek csak ajánlani tudom.

Kép: saját

Ha a beszámolóm felkeltette az érdeklődéseteket, a Vígszínház honlapján néhány kifejező képet találhattok az előadásról.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az idei év számos változást hozott a szakmai életembe. Tavasszal elkezdtem dolgozni egy helyi hetilapnál és a Life.hu-nál. Ezzel egyidejűleg kevesebb időm maradt a blogra, bár a tavalyi 57 bejegyzéshez képest idén 60 alkalommal jelentkeztem friss bejegyzéssel. Az új, újságírói munkáimról itt is olvashattatok. A Szentesi Élet környezetvédelmi rovatának cikkei a blogon is megjelentek, a Life.hu Család rovatában közölt írásaimról pedig minden hónapban készítettem egy-egy rövid összefoglalót. Ez itt megjelenő írásaim kapcsán a legváltozatosabb területek szakértőivel készítettem interjút. Valódi intellektuális lubickolások volt számomra ezek a beszélgetések. De hogyan is nézett ki ez az év?

A blog tematikája továbbra is a környezetvédelem, az anyaság és gyereknevelés, valamint egyéb hétköznapi jelenségek köré szerveződött. Az irodalom idén kisebb szerepet kapott a blogon és a saját életemben is, ugyanis 2018-ban a Nők Lapja előfizetők táborát erősítettem, így kevesebb időm jutott szépirodalomra. Ennek ellenére idén is olvastam remek könyveket. Ezek között szerepel Vass Virág legújabb regénye, Az örökké rövid története. Ehhez kapcsolódóan egy ajánlót és egy Virággal készített interjút is olvashattok az elkövetkező hetekben.

Az olvasottsági adatok alapján ezek a cikkek nyerték el leginkább a tetszéseteket 2018-ban:

1. Interjú Mengyán Eszterrel, a Holy Duck bloggerével a fast fashionről és a fenntartható divatról

2. Interjú Kump Edinával, a hulladekmentes.hu környezetvédelmi szakemberével

3. Interjú Keresztes Ilonával a FIatalok az Élet Szolgálatában egyesületről

4. Cikk a mindennapok során alkalmazható környezetbarát megoldásokról

5. Interjú Németh Alexandra hegymászóval

6. Interjú Tóth Andival, a Háztartásom Hulladék Nélkül bloggerével

7. Cikk az ételpazarlásról

8. Cikk a kisfiaim farsangi űrhajós jelmezének készítéséről + képek a kis asztonautákról

9. Cikk az első NMHH sajtótájékoztatómról + kép rólam

10. Cikk a fast fashionről

A saját kedvenceim 2018-ban

Az idei évben készített, saját, személyes kedvenceim között nehéz rangsort felállítanom. 2018-ban sok inspiráló emberrel találkoztam, akik a maguk területén kivétel nélkül mind maradandót és elismerésre méltót alkottak. Ilyen többek között Grandpierre Atilla, akinek tavasszal egy csillagászati előadását hallgattam meg, ősszel pedig egy VHK koncertjén tomboltam. Néhány héttel később pedig interjút készítettem vele a környezetszennyezésről. Idén a koncertekből jócskán kijutott nekünk. Négy alkalommal ordítottam a dalszövegeket Péterfy Bori koncertjein. A gyulai állomás fantasztikusan sikerült, az ópusztaszeri, Woodstock fesztiválos fellépésükkel pedig bevezettük a kisfiainkat a fesztiválozás hogyanjába és mikéntjébe.

Ebben az évben több olyan előadáson is jártam, amelyek tartalmas, intellektuális mondanivalójukkal szellemi felfrissülést jelentettek számomra. Ilyen volt többek között Vekerdy Tamás, Tari Annamária vagy Farkas Bertalan előadása. Inspirálóan hatott rám, amikor Klein Dávid és Németh Alexandra hegymászók elért sikereikről meséltek.

A személyes témákat idén igyekeztem kerülni. Ennek ellenére helyet kapott a blogon a balatoni nyaralásunk története, egy katartikus színházi élmény Tenki Rékával és az Egyasszonnyal, az NMHH sajtótájékoztatóján, valamint a Kárpátalján tett látogatásom.

Nem mellesleg néhány hete regisztráltam a blogom az Instagramra. Szemlelodoszivblog néven tudtok rákeresni.

Tervek 2019-re

Jövőre igyekszem az eddigieknél is jobban beosztani az időm, hogy a futás és a regényírás mellett egy újabb szakmai kihívásnak is maradéktalanul eleget tegyek. És hogy mi ez? Januártól a Life.hu-n már nemcsak heti egy cikkem fog megjelenni, hanem kettő. Ezenkívül egyéb sajtómunkák is várnak rám. A következő évhez minden olvasómnak jól megválasztott célokat, kitartó munkát és lelkesedést kívánok!

Neked melyik cikkem tetszett legjobban 2018-ban?

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Bár most éppen a karácsonyi ünnepkörben járunk, valójában bármilyen jeles nappal kapcsolatban megállja a helyét a megállapítás, miszerint érdemes kerülnünk a túlzó elvárásokat. A következőkben néhány személyes példával igyekszem megvilágítani, mennyire elkeserítheti az embert egy-egy be nem teljesült vágyálom.

Vajon más is túlzott várakozással tekintett kamaszkorában a 18. születésnapjára? Én igen. Mi lett az eredménye? Csalódás. Vajon más is nagy reményekkel készült egy-egy hétvégi bulira? Én igen. Mi lett az eredménye? Hol önfeledt szórakozás, hol csalódás. Vajon más is olyan reménykedve várta, hogy elhívja randira a kiszemelt fiú? Én igen. Mi lett az eredménye? Többnyire csalódás.

De mi is a baj az elvárásokkal? Elsősorban az, hogy az ember fantáziája egy olyan jelenetet vázol fel, amely a későbbiek során köszönő viszonyban sincs a realitással.

Az elvárásokat két csoportba sorolom. Az egyik felébe azok tartoznak, amelyeket mi generálunk saját magunknak. Ilyen lehet például egy születésnaphoz, randevúhoz, álláshirdetéshez kapcsolt pozitív várakozás. Ezeket - aránylag - könnyen lerázhatjuk magunkról. A másik csoportba a társadalom által elfogadott ünnepnapok és jeles események sorolhatók. Míg mások talán nem tudnak parancsszóra magasztos érzelmeket társítani egy-egy nemzeti ünnephez, nekem személy szerint a szilveszteri kényszeredett, naptárhoz igazított vidámkodás a legkiábrándítóbb.

Természetesen kellenek jeles napok, hogy időnként ki tudjunk szállni a mókuskerékből. Akkor hogyan kerüljük el, hogy rossz szájízzel záruljon számunkra egy ünnepnap? Talán az lenne a legcélravezetőbb, ha megpróbálnánk már idejében ünneplőbe öltöztetni a szívünket és a lelkünket, az események kimenetelét pedig rábíznánk az isteni gondviselésre, a sorsra vagy a szerencsére - egyszóval egy nálunk nagyobb erőre, amelyre nincs közvetlen ráhatásunk. Meg kellene próbálnunk elengedni az irányítást - és ezzel együtt magunkat is.

Mennyivel elégedettebben tudnánk élni a mindennapokat, ha nem görcsölnénk rá egy különleges eseményre sem, hanem ehelyett minden idegszálunkkal vennénk részt az ünnepben! Nem a munkahelyi adminisztráció nyűgjében, nem a háztartási teendőkben, nem a barátnőnk magánéleti problémáinak kigubancolásában, hanem az adott pillanatban! Persze az is előnyös lenne, ha az élmények megélésével és nem azok rögzítésével lennénk elfoglalva. De ez már egy következő cikk témája.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!